1. Fejezet

Egy

Fordította: Red Ruby

Ismeretlen: Akkor találkozunk holnap?

Bámulom az üzenetet a telefonomon, szemöldököm zavartan összeráncolva, mert ez nem olyan szám, amit ismerek.

Azután beugrott: Liamnak biztos új száma van… megint, és biztos elfelejtett szólni nekem… megint.

A fiútestvérek olyan viccesek.

Én: Ja. Mikor is?

Ismeretlen: 2

Én: Ott leszek.

Ledobva a telefont a mellettem lévő párnára, visszagondoltam szerdai a beszélgetésünkre. Megesküdnék rá, hogy 2.30-at mondott, mert a város másik felén lesz, és esély sincs rá, hogy odaérjen kettőre, de talán meggondolta magát? Bárhogy is, megoldom. Szeretem a kéthetenkénti ebéd találkáinkat a bátyámmal.

– Bébi, végeztél?

Egy barátságtalan tompa válasz szűrődik keresztül a fürdőszobaajtón. Vissza akarok szólni, mondani valami ugyanolyan barátságtalant, de nincs értelme.

– Mindegy – motyogom, az oldalamra fordulok és kinyúlok, hogy lekapcsoljam a lámpát.

Ébren fekszem, figyelve, ahogy a telnek a percek az órán az éjjeliszekrényemen. Tíz perccel később Caleb lábujjhegyen bejön a fürdőszobából és helyet foglal a matrac szélén. Ott ül további két percig, összekulcsolt kezekkel, mielőtt becsúszik az ágyba, hogy mellém feküdjön.

Nem mond semmit, ahogy én sem.

Azon a ponton vagyunk a kapcsolatunkban – tudod, azon, amikor több nehézséget okoz együtt lenni, mint külön. Hogy őszinte legyek, ezen a helyen élünk együtt körülbelül egy hónapja. Caleb szavai lerövidültek, és én magam sem voltam egy cukorfalat. Hetek óta nem volt intim együttlétünk. A kapcsolatunkban semmi sem jelentett kapcsolatot többé. Egyszerűen csak addig maradunk együtt, amíg egy másodperccel sem bírjuk tovább.

Én egy másodperccel sem bírtam tovább.

– Caleb?

– Mi van? – válasza olyan röviden érkezett, mintha máris végzett volna a beszélgetéssel, mielőtt elkezdődött volna.

Újabb jel, hogy a megfelelő dolgot fogom kérdezni.

– Mit csinálunk?

Sóhajt, és érzem, ahogy kezét végigfuttatja az arcán. – Már nem tudom, Delia.

– Talán… – Megnyalom száraz ajkaimat és kipréselek egy aggodalmas sóhajt. – Talán szakítanunk kellene?

Caleb felém fordul. Ösztönösen kinyúlok, hogy elsimítsam a szőke hajtincset, ami a szeme elé hullik. Megragadja a kezemet megszakítva a mozdulatomat, pillantásunk találkozik. Sötétkék szemei szomorúak, mintha tudta volna, hogy ez következik.

Tudom, mit fog mondani, mielőtt kimondaná.

– Azt hiszem.

Caleb a karjaiba von, és a könnyek hullani kezdenek.

Szomorú vagyok, és bár nem kellene, ez meglep engem. Együtt voltunk most már hat hónapja – egész sok, amikor főiskolai kapcsolatokról van szó – és nos, én megszoktam őt… megszoktam az érintését, az illatát, a mosolyát. Hiányolni fogom, de tudom, hogy igaza van. Szakítanunk kellene, különösen mielőtt elkezdjük megutálni egymást, ami pontosan az, amerre haladtunk. Elkezdtünk veszekedéseket szítani, várva és könyörögve, hogy a másik adja fel. Túl kényelmesek voltunk, rémültek, hogy kimondjuk, ami van – hogy vége.

Mostanáig.

– Szerethettelek volna, tudod. – Hangja megtörik, és én elhúzódom, és látom, hogy szemei a könnyeitől csillognak. – Ha máshol tartottunk volna az életünkben, ha nem várna mindaz a szarság ránk a diplomázás után, jók lehettünk volna együtt, Delia.

– Tényleg azok lehettünk volna.

Caleb sóhajt. – Sajnálom.

– Én is.

– Te... – nyel egyet. – Akarod, hogy elmenjek?

– Tudnál maradni? Ölelnél még így, utoljára?

Mosolya édes, és ez emlékeztet arra a napra, amikor először találkoztam vele a kampusz kávézójában.

Vállán átvetett hátizsákkal, összekuszált hajjal, és részben begombolt gyűrött ingben, ugyanezt a mosolyt vetette rám, és kérdezte, hogy megosztanám-e az asztalomat vele. Körbe pillantottam, biztosra véve, hogy ez egy vicc kell, hogy legyen.

Én egy senki voltam. Mindenki tudta, hogy Ő valaki.

– Miért?

– Tessék? – kérdezte, meglepődve, hogy megkérdőjeleztem.

– Miért akarsz ide ülni?

– Uhh, a hátizsákom pokoli nehéz – felemelte, hogy bemutassa. – És nincs semmi más ülőhely az egész kávézóban. Mindenki az év végi beadandóin dolgozik, és én ugyanezt szeretném… ha volnál olyan kedves, hogy megengedd, hogy veled üljek.

Körbepislantottam, minden megfigyelése igaz volt – a hely tömve volt diákokkal, fejek ledöntve, orrok a könyvekbe merülve.

Vonakodva megadtam magam. – Jó – mondtam sóhajtva. – Ülhetsz itt… két feltétellel.

– Nevezd meg, csini lány.

– Helyesbítek: három feltétellel. Ne hívj csini lánynak. Nincs beszéd. – lehajtotta a fejét, mintha tudta volna, mi következik – És ne hívj el randizni.

Vigyorgott, és ez olyan volt, amire nem tudtál nem felfigyelni. – Arra számítasz, hogy ez fog történni?

Hessegető kézmozdulattal azt mondtam: – Ragyogó személyiségemmel muszáj, hogy így legyen. Most ülj le, és maradj csöndben, titokzatos férfi.

– Caleb vagyok.

Leszögeztem pillantásommal. – Nincs beszéd, és tudom, hogy ki vagy te, Caleb Mills. Baseballozol. – Szemei felragyogtak, így hozzátettem. – És én utálom a baseballt.

Caleb kuncogott, helyet foglalt és nem szólt egy szót sem a délután hátralévő részében.

„Véletlen” randijaink egy hétig folytatódtak, aztán valódi randira hívott. Igent mondtam, és az óta együtt voltunk.

Mostanáig.

Minden egyes porcikámmal azt kívánom, hogy bárcsak mondhattam volna, hogy Caleb az igazi, de nem. Hosszú ideje tudtam már, de túlságosan ijedt voltam, hogy bármit tegyek ezzel kapcsolatban. Ő egy nagyszerű srác – okos, kedves, határozott –, és mindezeken túl, tudom, hogy törődik velem. Tudom, hogy szeret engem, de nem úgy, ahogy mindkettőnknek szüksége van rá. És sem úgy szeretem őt. Mindketten tudjuk. Jobbak vagyunk barátoknak, mint Caleb Mills és Delia Devlin, és nem, mint Caleb és Delia, a „legcukibb pár a kampuszon”, ahogy megszavaztak minket az iskolai pletykamagazinban múlt tavasszal.

– Megígéred, hogy barátok maradunk, Delia?

Rámosolygok. – El sem tudom képzelni másként, Caleb.

                                                      ➤➤➤➤➤

Liam: Át kell ütemeznem a találkozónkat, tegyük át jövő hétre.

Találkozó? Átütemezni? Miért beszél a bátyám úgy, mint egy nagy bizniszmogul és nem, mint egy középiskolai tanár, ami valójában?

Tudomást sem véve a furcsaságáról, gyors választ lőttem.

Én: Nekem jó. Tudasd velem, mikor akarsz találkozni.

Liam: Tartjuk a kapcsolatot.

Ez hivatalos: furcsán viselkedik.

Lábak csoszogása térített el a választól, amit elkezdtem bepötyögni. Kikapcsolom a kijelzőmet és felpillantva látom Calebet előbukkanni a folyosóról, egy „ottalvós” táska átvetve a vállán, doboz a karjaiban.

Egy szomorú mosolyt vetek rá, és ő viszonozza.

– Azt hiszem, ez minden.

– Caleb, én…

– Gyerünk, Delia. Nem kell mondanod semmit. Ez kölcsönös, igaz? Jobban működünk barátokként. Nyomtuk a romantika irányába, amikor nem kellett volna, és így a legjobb. Megegyeztünk, emlékszel? Szóval ne legyen több bocsánatkérés. Kávézzunk, aztán adhatsz nekem egy ölelést és elkísérhetsz az ajtóig. Megállapodtunk?

Letöröltem a kóbor legördülő könnycseppet az arcomról, és mosolyogtam, hogy milyen édes tud lenni. Hiányolni fogom ezt az oldalát. – Megállapodtunk.

Leteszi a dobozt az ajtó mellé a földre, és a konyhába megy, mintha nem épp most szakítanánk.

– Szóval, mi újság? – piszkál Caleb, ahogy leteszi a bögréjét a pultra és helyet foglal mellettem.

– Ilyen szellemességgel hogyan tudlak egyáltalán elengedni?

Kortyol egyet a kávéjából és rám mosolyog a bögre pereme fölött. – Tudom, jó fogás vagyok.

– Nem semmi vagy, Caleb.

– Hiányozni fogsz.

Vigyorgok. – Tudom.

Csöndben ülünk. Azt hinnéd, hogy ez kínos vagy szomorú, de kényelmes érzés, mintha régi barátok lennénk.

Egy-egy újabb csésze kávé után Caleb végül feláll.

– Azt hiszem, ennyi volt.

– Azt hiszem ennyi. Felveszem a kabátomat. Lekísérlek.

Feltartja a kezét. – Nem, nincs rá szükség, hogy végig lekísérj.

– Caleb…

– Delia, ne már...Hadd, tartsam meg a büszkeségem, jó? Nem akarom az exemmel megtenni a szégyen sétáját.

Megragadom a mellkasom, könnyek kezdenek gyűlni a szememben. – Ez a szó olyan durva.

 – A szégyen?

– Nem, az ex. Ez fáj.

– Ezek vagyunk.

– Tudom, Caleb. Tudom.

Kitárja a karjait és én mosolyogva közéjük omlok. Életem legszomorúbb ölelésébe burkol – tudom, hogy ez lesz az utolsó, amit megosztok vele, ami valaha ilyen bizalmas érzés lesz.

– Ne idegenedj el, oké?

– Nem fogok.

Megcsókolja a fejem tetejét, és elenged. Letörlöm a könnycseppet, ami valahogy lecsordult az arcomon, ahogy felkapja a táskáját és a doboz cuccot.

Kinyitom az ajtót neki és szomorúan nézem, ahogy átlép a küszöbön.

– Mosolyogj nekem, csini lány – mondja, visszafordulva felém. – Nincs vége. Ez egy új kaland kezdete.

Rávigyorgok, ahogy akarta, mielőtt hátat fordítva nekem otthagy az ajtóban állva, nézve a fiú után, akit tudtam volna szeretni.

Becsukom az ajtót, és megrázom magam.

– Ez nem a vég, Delia.

– Megint magadban beszélsz? Túl korán van ehhez a szarsághoz. – A szobatársam és legjobb barátnőm, Zoe, csoszog végig a folyosón, hullámos karamellszín haja kócos, mogyoró szemei duzzadtak az alvástól. – Sürgősen kávéra van szükségem.

– Van egy friss adag – mondom neki, rámutatva a szinte érintetlen főzetre.

– Mi nem a vég, Delia?

– Ha?

Tölt magának kávét, és egy falunak elég tejszínt loccsant bele. Pofát vágok, ahogy fújja a forró folyadékot. – Ne kezdd el nekem. Tudod, hogy olyan színűnek szeretem a kávémat, mint a bőrömet, szóval csak fogd be! – Még jobban ráncolom az orrom, és ő tudomást sem véve rólam iszik egy kortyot a reggeli italából. – Miről is beszéltünk éppen? Mi nem a vég?

– Ó- átfésülöm egyik kezemmel a hajam, a hosszú barna tincseket a fülem mögé tűrve. – Caleb és én szakítottunk ma reggel. – Zoe levegő után kap, forró kávét löttyintve mindenhová a kezére. – Nos, technikailag múlt éjjel.

– Múlt éjjel? Szakítottatok? Mi a franc, Delia? Miért nem keltettél fel? Támogattalak volna.

Elsős korunk első napja óta Zoe volt a sziklám. Az eligazításon találkoztunk, és azóta elválaszthatatlanok voltunk. Miután az elmúlt három évet kollégiumban töltöttük, külön lakóhelyen élve, végre sikerült egy lakást szereznünk a kampuszon kívül ebben az évben. Ha azt hittük, hogy közel állunk egymáshoz azelőtt, az semmi sem volt a mostanival összehasonlítva.

– Aludtál. Mi meg megbeszéltük, és most jók vagyunk.

– Jók, minthogy dolgoztatok a szarságaitokon, és újra együtt vagytok?

– Nem, jók, úgy, hogy barátok vagyunk. A jó döntést hoztuk meg.

Lehuppan a pultra, szeme tágra nyitva és szája kitátva. – Én… Én nem tudom elhinni. Te és Caleb, hah? Ez… vaó – fújtat, kifújva egy kóbor hajat az arcából. – Erre nem számítottam. Azt hittem, hogy ti kitartotok hosszú távon. Ő olyan jó srác volt.

Bólintok, helyet foglalva mellette. – Az, Zoe. Ő még mindig egy jó srác. Ez kölcsönös volt.

– Szóval nem utáljuk őt?

Szomorúan mosolygok. – Nem, mi nem utáljuk őt.

– Jó, mert pokolian jó segge van.

Meglöki a vállamat, és én nevetek. Amikor rájövök, hogy nem fájdalmas a nevetés, tudom, hogy jól leszek.