9. Fejezet

Kilenc

Fordította: Suzy

– Tíz percen belül itt lesz, Zoe, és még nincs kész a hajam! Még csak nem is száraz!

– Először is lélegezz! Le kell nyugodnod, mielőtt bármi mást csinálsz, különösen, hogy egy forró hajszárítóval hadonászol a fejem körül – a kérdéses eszköz felé nyúlt és óvatosan kivette a kezemből, letette a pultra és megint rám nézett. – Másodszor... – Zoe keményen megrázott. – KURVÁRA NYUGODJ LE, DELIA!

Ő nem olyan típus, aki felemeli a hangját, szóval Zoe kiabálása annyira sokkolt, hogy hátrahőköltem a fogásából.

– Most már jól vagy? – kérdezte a szemöldökét felhúzva.

Veszek egy megnyugtató lélegzetet...aztán egy újabbat, és még kettőt a biztonság kedvéért. – Remekül.

– Oké, most akkor szelídítsük meg a hajadat.

Zoe kézbe vette az ügyet és megszárította a hajamat, míg én befejeztem a sminkemet. Mire feleszméltem, a sötétbarna hajamat alul rendetlen kontyba fésülte egy kis tupírral a fejtetőmön, amitől megemelkedett. A természetes sminkemmel együtt nem néztem ki túl szakadtnak.

– Kész. Pompás!

Rámutattam az egyszínű sötétkék pólómra. – Nem gondolod, hogy alulöltözött vagyok?

– Nem, a megjelenésed tökéletes, bízz bennem. Emellett a cipőd sarkai is öltöztetnek.

– Oké, te…

A csengő megszólalt az ajtónál és a lakásra csend borult. Még a háttérben szóló dal is a tökéletes pillanatban ért véget.

Aztán egyszerre kezdtünk el nyüzsögni, mint a bolondok és a zene is megszólalt újra.

Elindultam az ajtó felé, de Zoe elkapta a könyökömet. Mielőtt elértem az ajtót, elém pördült és megállította a mozdulatomat.

– Állj – suttogta. – Hagyd, majd én. Várj egy kicsit, szedd össze magad, oké?

Bólogattam, bizonytalanul állva néztem, ahogy nyugodtan az ajtóhoz sétál.

Visszatartottam a lélegzetemet, ahogy kinyitotta és aztán nevetésben törtem ki Zach köszönésére. – Most akarod megfogni a fenekem vagy később?

A legjobb barátnőm összefonta a karjait a mellkasa előtt.

– Ó, édes. Most akarom.

– Várjunk… te Zoe vagy, nem Delia – sóhajtott. – Ó a fenébe, te is megfoghatod a fenekem.

Zoe Zoe lévén, mutatta neki, hogy forduljon meg. Zach engedelmeskedett és mielőtt felfoghattam volna, Zoe kinyújtotta a kezét és megragadta a seggét.

Hátrapillantott rám. – Ez kemény, kislány. Egy negyeddolláros lepattanna róla.

– Visszakaphatnám a seggemet, kérlek?

Sikerült elmozdulnom arról a helyről, ahova úgy tűnt leragadtam és eltoltam Zoe kezét.

– Ez a lány tapizós, Delia. Igazán erős a fogása.

Megvonom a vállam. – Hé, te mondtad, hogy megteheti.

– Azt mondtam, megfoghatja, nem azt, hogy kényeztesse.

– Ez számára ugyanaz.

– Hahó – mondta Zoe mutogatva. – Itt állok.

– Szia! Most elmegyünk – elhessegettem és a randi partnerem felé fordultam, először vettem őt szemügyre.

Zach majdnem úgy nézett ki, ahogy elképzeltem: magas, vékony, de izmos, halvány borosta sötét, kócos hajjal. Amire nem számítottam, az az arcán lévő fekete keret a szúrós zöld szemei előtt és a francba, ez egy kellemes meglepetés volt. Az a Zach, akit elképzeltem magamban? Dögös. Az a Zach, aki előttem állt szemüvegben? Szívdöglesztő.

Felfigyeltem az egyszerű póló, farmer és bőrdzseki összeállítására és örültem, hogy nem voltam alulöltözött az esténkhez.

Amikor visszatér a tekintetem az arcához, önelégülten mosolyog.

– Egy csődör vagyok, tudom – vigyorgott. – Nagyszerű, hogy végre találkozunk, Delia.

Elpirulok, ahogy a szavai végigsimítanak rajtam. Ez csak egy egyszerű üdvözlés volt, de attól, ahogy mondta, le akartam dobni a ruháimat.

Sok baj lesz vele, de az volt a tervem, hogy minden pillanatát kiélvezem.

– Hasonlóképp, Zachary.

A mosolyától a testem izgatottan zsongani kezdett, ezért elgondolkodtam, miért nem akartam vele találkozni már az első alkalommal. Ez egy hatalmas hiba lett volna.

– Kész vagy?

– Amennyire csak lehet.

– Ideges vagy?

Hazudhatnék, úgy téve, mintha a gyomrom nem akarná visszaküldeni magából az ebédemet, de nem akarok. Nem éreztem helyesnek. Nem próbáltam megjátszani a „kemény csajt” Zach előtt.

– Borzasztóan.

A már így is csillogó szemei megcsillantak az őszinte válaszom elismeréseképpen. – Akkor egy csónakban evezünk, szerintem.

– Ki evez?

– Mi?

– Ebben a csónakban, ki evez?

Zach felém nyújtotta a kezét. – Bízz bennem, Delia.

Nem tudom, hogy a hangjában lévő őszinteség vagy a ferde mosolya miatt, de a legnagyobb bizonyossággal tettem bele a kezem az övébe, miszerint ez volt a legjobb döntés, amit valaha hoztam.

Tévedtem.

Ez egy borzasztó döntés volt.

A hűvös levegő szokatlan az évnek ebben a szakában és én nem tudom abbahagyni a remegést. Tudtam, hogy kellett volna egy kabát.

– Ú, hé, Zach!

Egy pár lépéssel előttem megy és megfordul a hangomra. – Igen?

– Lehetne, um, lehetne, hogy most nem legyünk a szabadban?

– Fenébe – a szemeivel végigpásztáz és észreveszi a karjaimon lévő libabőrt. – Ó, a francba. Rögtön visszajövök.

Zach elsiet a kocsijához és én egyedül maradok. Átkarolom magam és próbálok meleget csiholni. Nézem, ahogy a nap „jó éjt csókot” ad a látóhatárnak és hallgatom egy csapat varjú károgását a távolban az egyébként üres parkban.

Mi a francot csinálunk mi itt?

– Majdnem megfeledkeztem ezekről – megfordulok és látom, hogy Zach az egyik kezében egy takarót és egy hűtőtáskát, a másikban pedig egy összegyűrt pulóvert tart. – Tessék, vedd fel.

Talán valamilyen szinten egy idegen volt, de egy pillanatig sem hezitáltam, hogy elfogadjam a felajánlott meleg réteget.

Keresztülbújtattam a karjaimat az ujjain és óvatosan áthúztam a felsőt a fejemen, felnyögtem, ahogy az anyag kényelmesen beborított.

– Jobb?

– Sokkal. Köszönöm! Hoznom kellett volna egy kabátot – seggbe kellene rúgnom saját magamat, amiért nem kaptam fel egyet abban a pillanatban, ahogy kiléptünk.

– Nos, most már kényelmesen vagy, menjünk. Nem akarom, hogy elkezdjék nélkülünk.

– Mit nem akarsz, hogy elkezdődjön?

Meglöki a vállamat.

– Ne próbáld meg tönkretenni a meglepetést! Majd megtudod.

– Ünneprontó.

– Én? Az te lennél azzal, hogy megpróbálod kitalálni, hová megyünk, mielőtt elindulnánk.

– De…

– Nincs de!

– Kivéve neked, igaz?

Amikor mosolyog, a szeme sarkában megjelennek a nevetőráncok és ez egy őszinte mosoly. Szeretem azokat. Már egy ideje nem láttam ilyet.

Zach-ben minden megvolt, amit reméltem...legalábbis egyelőre.

– Igaz.

A halk mormogás hangosabbá vált, ahogy keresztülvágtunk a parkon. Mire feleszméltem, a tömeg szélénél lyukadtunk ki. Talán vagy száz ember volt ott takarókon szétszóródva és élénken beszélgetve, és egy hatalmas kifeszített vászon volt a terület elején.

– Egy mozi a parkban? – az utolsó szó inkább vinnyogásként jött ki belőlem, mint valódi szóként. Már évek óta akartam szabadtéri moziba menni, de eddig még nem volt rá lehetőségem. Már egyszer vagy kétszer Calebet is megkértem, hogy jöjjön el velem, de sosem történt meg. Még azt se akarta megnézni, mit játszanak vagy túlságosan lefoglalta a baseball.

Fogalmam sem volt, hogy Zach honnan tudta, hogy tetszene egyáltalán nekem.

– Egy mozi a parkban – hallottam a mosolyt a hangjában. – Ez egy jó dolog, ugye?

– Nagyon is az.

– Voltál már ilyenen ezelőtt?

– Nem, soha. Az anyám állandóan az autós moziról mesélt nekem és szerintem manapság ez van hozzá a legközelebb, amin én valaha is lehetek. Mindig is el akartam menni, de sosem jött össze.

Ajkai mosolyra húzódtak. – Szóval, azt mondod, hogy tökéletes randi partner vagyok?

– Azt mondom, hogy ez egy tökéletes randi. Az esküdtszék rólad még nem döntött.

– Tudom, hogy magam mellé fogom állítani őket. Na, gyerünk, foglaljunk egy helyet, mielőtt elkezdődik a film.

Távolabb vezet a vászon előtti reflektorfénytől, oda, ahol már néhány más pár hevert szerteszét. Kiterítettük a takarót, amit magával hozott és meglepődök, amikor két repülőgép párnát találok belecsavarva.

– Párnák?

– Arra az esetre, ha a föld kényelmetlen lenne számodra.

– Mindenre gondoltál, hm?

Feltartotta egy ujját. – Csak várj, van több is!

Zach lehúz minket a takaróra, a hűtőtáska kettőnk között van elhelyezve. Nézem, ahogy lehunyja a szemeit és az ujjait mozgatva a tetejére teszi a kezét. – Bip! Bop! Csiribí-csiribá, bébi! – amikor mindenki, aki közel ült hozzánk, felénk fordítja a figyelmét, felkiált. – És Zach azt mondja: legyen étel!

A lányok cukin kuncogtak és a fiúk a szemeiket forgatták, de Zach nem figyel rájuk. Túlságosan lekötötte, hogy elővegye a „varázsételünket” a hűtőtáskából és engem meg túlságosan lekötött, hogy elragadtatottan bámuljam. Nem érdekli, hogy bolondot csinál magából, nem érdekeli, hogy két lány is beleszeretett. Egyikről sem vett tudomást és szerintem imádnivaló volt ezért.

– PB&J-ket[1] hoztam, az egyiket eperlekvárral, a másikat szőlővel, Nacho Cheese Doritos-t, és… – megint belenyúl a hűtőtáskába, de megáll. – Várjunk, hány éves vagy valójában, Delia?

– Tényleg, Zach?

– Tényleg, Delia. Ez az életkor dolog érzékeny téma. El se hiszem, hogy nem beszéltük meg ezelőtt. Abból, amit megtudtam, akár egy tizennégy éves lánnyal is sms-ezgethettem, és a francba is, lehetnék egy huszonhét éves zaklató!

– Huszonegy vagyok, néhány hónapon belül betöltöm a huszonkettőt.

– Kitűnő. Akkor fogd! – megragadta az utolsó dolgot a táskában, vigyorogva tartotta. – Narancsos szóda.

– A narancsos szóda életkor-érzékeny dolog?

– Természetesen. Talán nem tudod megérteni, hogy egy ilyen öreg fickó, mint én mennyire szeretheti ezt, de ez egy generáció itala.

Pontosan tudva, hogy mire utalt, elveszem a palackot a kezéből és kinyitom. Mielőtt belekortyolok, rávigyorgok, és azt mondom. – Ki szereti a narancsos szódát?

Zöld tekintetében láng lobban és majdnem kiköpöm a szódát. – Te ismered a Kenan és Kelt? Te vagy az álomcsajom.

Megtöröllöm a számat. – Biztos, hogy nem vagy túl öreg hozzám?

– Csak nyolcvanhat és fél éves vagyok, nagyon szépen köszönöm – mondja fapofával.

– Kutyaévekben?

– Nem. Kutyaévekben száznyolcvanegy és egy negyed vagyok.

– Tudod, hány éves vagy kutyaévekben?

Az ajkai megrándulnak, ahogy megpróbál elrejteni egy félénk mosolyt. – Unatkoztam és Google-ztem. Egyébként a Google egy veszélyes fegyver. Habár, ha golden retriever lennék, akkor száznyolcvanegy lennék.

– És emberi években?

– Huszonöt.

Nem tudom levenni róla a szemeimet. Az arcán elterülő mosoly olyan… meleg volt. Szédítő, amitől úgy érzed, hogy te vagy az egyetlen személy a szobában… vagy a parkban. Imádtam, és különösen imádtam a gödröcskéket. Cukik voltak, olyan kisfiúsak.

– Nem vagy sokkal idősebb nálam.

– Nem, nem igazán. Az öcsém veled egyidős, szóval ez nem olyan ijesztő. Ő is ismeri a narancsos szóda jelentőségét. Jól megtanítottam neki.

– Van egy öcséd?

– Van. Itt a városban jár egyetemre.

– Nem igaz! Én is.

Oldalra dönti a fejét, úgy néz rám. – Még fősulis vagy? Sosem említetted.

A vállaim megmerevednek az ijedtségtől. Tönkretettem a randinkat azzal, hogy beismertem, még suliba járok?

– Végzős vagyok – motyogom, őszinte akartam lenni, de egyúttal mégsem akartam az lenni.

– Tudod, mire jöttem rá? Mi egyszer sem beszélgettünk ilyen normális „ismerkedős” hülyeségekről, mint amilyenekről más személyekkel szokott az ember. Csak beleugrottunk, Zach és Delia stílusban – felemelte a szódáját. – Egészségedre! Kedvelem magunkat.

Hozzákoccintottam az üvegemet az övéhez és ittam egy kortyot.

– Akkor kész vagy? – körbemutatott a kezével. – Úgy értem a való életre. Ez egy ijesztő hely.

Összeráncoltam a szemöldökömet. – Nem zavar, hogy még suliba járok?

– Kellene?

– Hát, nem… szerintem nem. Biztosra vettem, hogy ez valami nagy dolognak számít vagy ilyesminek, amióta megkérdezted.

– Nem. Nem igazán akadok fent az életkoron vagy ilyesmin. Vagyis, gondjaim lennének azzal, ha kiskorú lennél… – Elharapta a mondat végét, felvonta a szemöldökét, mintha bevallanám, hogy hazudtam a koromról.

– Esküszöm, hogy huszonegy vagyok és elég idős ahhoz, hogy mindent tudjak a narancsos szódáról.

Zach vigyorgott és a gödröcskéi újra előbújtak. – De nem vagy az, így jók vagyunk – folytatja, mintha meg sem szólaltam volna. – El se hiszem, hogy sosem beszéltünk erről. Úgy érzem, hogy ismerlek téged, de nem tudok rólad semmit, legalábbis alapszinten.

– Mindent a maga idejében, azt hiszem.

– Igaz– kortyol egyet az italából. – Mi a főtárgyad?

– Újságírás.

Félrebillenti a fejét, méreget.

– Értem. Tudod már, hogy hol akarsz dolgozni miután végzel?

– Te tudtad?

– Átkozottul fogalmam sem volt.

– Most mivel foglalkozol?

Az ajkai megint felhúzódtak, ahogy hátranyúl a farzsebéhez. Elővesz egy viseltes bőrtárcát, kivesz belőle egy névjegykártyát és átadja.

Felnevettem, ahogy elolvastam.

– Zach Hastings, Nerd Wrangler.

– Ellenőrizd, megtudhatunk dolgokat egymásról – elhallgatott, az arca megváltozott a koncentrálástól. Aztán megrázta a fejét és motyog valamit.

– Tessék?

– Azon voltam, hogy azt mondom, kacsintás aztán azt gondoltam, hogy csak kacsintanom kellene. Aztán meg hülyeségnek tartottam. Egy kis ideig el fog tartani, míg megszokom, hogy ne írjak meg mindent. Most például elő akartam venni a telefonomat és meg akartam írni a következő gondolatomat.

– Ne csináld! Ez ijesztő.

– Tudom. Szegény én.

Kuncogom és elolvasom a kártyán lévő többi dolgot. –App-okat tervezel?

– Igen, és összegyűjtöm a többi kockát és meggyőződöm arról, hogy elvégzik a munkájukat, így ez egy fantasztikus elnevezés.

– Milyen app-okon dolgozol?

– Mindenfélén. Divat, kuponok, játékok – nevezd meg, megcsináljuk.

– Hogy lettél alkalmazásfejlesztő?

– Olyan kockaféle voltam a gimiben.

Hunyorgok, próbálom elképzelni. – Hazudsz.

– Mi? A kockák nem lehetnek ördögien jóképűek kemény fenékkel és markáns arcvonásokkal?

– És hihetetlenül szerény is vagy.

– Tudom – ezúttal tényleg kacsint és én a szemeimet forgatom.

– Ez meglepő, egyébként. Nem tűnsz, tudod, olyan típusnak.

– Hát, bűnös vagyok. Már korán elkezdtem informatikát tanulni és ez az app-dolog lett az eredménye.

– Mi volt az első app, amit csináltál?

Zach grimaszolt. – Bénán fog hangzani.

– Azért csak mondd!

– Megcsináltam ezt a… nos, alapvetően, egy randi-app volt seggfejeknek. Osztályozhattad az embereket a kinézetük alapján és hogy mennyire voltak randiképesek – megrázza a fejét és tudtam, hogy még annyi év után is dühös magára. – Ez akkora szemét dolog volt és még most is sajnálom, hogy létrejött. Nem is tudom biztosan, miért csináltam. Nem én voltam a legdögösebb srác a környéken, de nem kellett volna megcsinálnom azt az app-ot. Akkora önbizalmam volt, mint egy szamárnak, amiért azt hittem, hogy rendben lesz, ha megkönnyítem a srácok dolgát, hogy besározzák egymást.

Kortyol egyet és vállat von. – Mindegy, egy hétbe telt, mire eljutott az igazgatóhoz. Komoly bajban voltam, egy hétre felfüggesztettek, de rosszabbat érdemeltem volna. Még csak megszámolni se tudtam, hányszor láttam, amint egy diák az értékelése miatt sírt, az embereket, akik abbahagyták az evést a kávézóban, vagy a barátságtalan pillantásokat, amiket kaptam. Az app kísértett engem és szarul éreztem magam miatta – lehajtotta a fejét. – Hülye, gyerekes dolog volt.

– Tanultál a hibádból?

– Nemcsak tanultam, hanem alapítottam egy klubbot, amikor visszamentem a suliba, ami a mai napig működik. Hetekbe tellett, mire az emberek rájöttek, hogy komolyan gondolom, hogy nem egy trükk. Igazán borzalmasan éreztem magam az ellenségeskedés miatt, amit a suliban okoztam.

– Milyen klubbot? – kérdeztem.

– A Pozitivitás Kifejezése. Olyan diákoknak, akik nem érzik úgy, hogy valahová tartoznak, akiknek problémáik vannak a diáktársaikkal, problémáik vannak otthon, ilyesmi. Ez egy pozitivitás buborék. Mindenféle szabályok vannak ebben a buborékban arról, hogy mi a megengedett viselkedés és beszédmód, tudod, nincs bíráló beszéd és nincs szélsőségesen elutasító magatartás. Azért vagy ott, hogy megerősítsd magad és a többieket, ennyi. Utálom a dolgot, ami létrehozta, de emellett boldog is vagyok a végeredménye miatt.

– Figyelemre méltó helynek hangzik. Bárcsak lett volna valami ilyesmi a mi giminkben! Olyan sok gyereket meg tudott volna védeni.

Bólint. – Úgy érzem, igen.

– Szóval! – összecsaptam a tenyeremet, megváltoztatva a nyomasztó témát valami sokkal tetszetősebbre. – Kié legyen a szőlő és kié az eper?

– Te választasz. Nekem bármelyik megfelel.

– Akkor enyém az eper – megfogtam a nagy Sz-szel jelzett szendvicset és átadtam neki. – Doritos és PB&J? Ez… szokatlannak hangzik.

– Sosem etted még őket együtt ezelőtt? – megráztam a fejem és Zach egy olyan mosolyt villantott rám, amitől a belsőm szaltózott. – Nos, készülj fel a kábulatra!

Kicsomagolja a szendvicsét és kibontja a Doritos csomagot – családi kiszerelés, mert nyilvánvalóan ő egy okos férfi. Aztán, mint egy igazi hangyás, Doritost tesz a szendvicsbe.

– Látod? Most te jössz.

– Nem is tudom…

– Bízz bennem! Próbáld ki! Tegyél egy vagy két kisebb chips-et a szélére. Meg fogja változtatni az életedet.

Fintorogtam, a PB&J fogyasztás barbár módján tűnődtem.

– Csak a szélére?

– Igen. Egyet vagy kettőt. Eskü, hogy finom.

Kibontva a szendvicsemet, a homlokomat ráncolom. –Elrontottad.

A szemöldökét ráncolja. – A PB&J-t?

– Igen!

– Hogy… – félrebillenti a fejét, az ajkai lebiggyednek. – Hogy lehet elrontani a PB&J-t?

– Nem tettél rá elég mogyoróvajat. Mindkét szelet kenyérre kellett volna tenned. Így a lekvár nem szivárog át. Hát így! – a tenyerembe temem az arcomat. – Végeztünk. Sosem fog működni, ha nem tudod rendesen megcsinálni a PB&J-t. Ez botrányos!

Vihogni kezd. – Ez volt egyszerre a legnevetségesebb és a legötletesebb dolog, amit valaha halottam.

Zach felém nyúl és abban a pillanatban, ahogy az ujjai a testemhez érnek, egy lökéshullám fut keresztül rajtam. Ha már nem ültem volna, valószínűleg seggre estem volna.

Levegő után kapkod és tudom, ő is érezte. Az ujjai végigsimítanak a bőrömön, az érintés forró és gyengéd és nem elég.

Egy pillanatig habozik, és úgy tűnik, meg akarja fordítani a kezemet és fogni.

Én is azt akarom.

Túlságosan is gyorsan veszi el a kezét, elfoglalva magát azzal, hogy kibontsa a szendvicsét.

– Hamarosan el kell kezdődnie a filmnek – jegyezi meg, megpróbálva elterelni a figyelmünket.

– Mit fogunk nézni?

– Ma estére a Transformers van kitűzve. Remélem, jó lesz!

– Az első rész? Az a film nem túl… régi?

– Nem tudom biztosan. A programban csak annyi van, Transformers.

Vállat vonok. – Majd meglátjuk.

– Most már beleharapsz? Már tűkön ülök emiatt.

Igaz, a szendvicsem, el is felejtettem, hogy a kezemben van. A számhoz emelem, magabiztosan, mert tudom, Zach figyel és beleharapok, chpis-szel és mindennel együtt.

Az állaga… furcsa, de nem kellemetlen.

Lenyelem és Zach felé fordulok. – Elismerem, ehető. A mogyoróvaj és a sajtos nacho együtt egy érdekes ízt ad neki.

– Látod? Először mellé kezdtem el enni a Doritost, de nem sokáig, mielőtt beletettem a szendvicsembe. Most már majdnem képtelen vagyok megenni a mogyoróvajat Doritos nélkül.

– Honnan jött az ötlet, hogy összekeverd őket?

– Emlékszel azokra a rágcsákra, amiket a szüleid tettek az ebédedhez? Azokra a sajtos és mogyoróvajas kekszekre? Ez adta az ötletet. Imádtam őket, szóval úgy gondoltam, miért ne. Azóta nem néztem vissza – kacsint. – Szerintem nem csak te vagy zseni.

– Zseni? Ilyen messzire nem mennék veled kapcsolatban.

– Áúcs.

Kinyújtom a nyelvem, mielőtt harapok még egyet.

– Szóval, Delia…

– Zach?

– El tudod hinni, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz? Ez olyan… kényelmes.

– Te a város déli részén laksz?

– A legszélén. Körülbelül harminc percre az összes kibaszott hosszú közlekedési lámpáktól. Gyakorlatilag azt mondhatom, hogy egy másik városban élek, de pontosan ott vagyok a közöttük húzódó határon.

– Kényelmes, csakugyan.

– Hölgyeim és uraim, egy kis figyelmet kérek! – egy idősebb nő tűnik fel a tömeg előtt, a karjait a levegőbe emeli, hogy felhívja mindenki figyelmét. – Van egy kis keveredés. A ma esti film nem a Transformers. Ehelyett A Lego-kalandot mutatjuk be. Élvezzék!

Amint eltűnik a színről, a film elkezdődik.

– Jó lesz ez a film? – Zach olyan közel hajol, hogy érzem a leheletét az arcomon. Ha elfordítanám a fejem, a szánk találkozna, és én pudinggá olvadnék.

– Viccelsz velem? – vigyorgok. – Ez csodás.

– Minden csodás – énekli, és nem tehetek róla, de hangosan nevetek. A szomszédos mozilátogatók lepisszegnek és csúnyán néznek rám, de nem érdekel.

– Eljössz majd velem egy második randira?

– Még csak az első randink közepén vagyunk, Zach. Nem kérdezhetsz tőlem ilyet csak úgy a semmiből!

– Már megtettem és nem szívom vissza.

– Mi lesz, ha nem foglak kedvelni a randi végére? – vágok vissza.

– Őszintén azt gondolod, hogy ez lehetséges? – a gödröcskéi megjelennek a mosolyával és rögtön tudom, hogy igent mondok. – Mondj igent, Delia! Legyél vad! Csinálj valami őrült és vicces dolgot!

Nem indítottam jól Calebbel. Rögtön ágyba bújtunk, azonnal barát-barátnő szintre léptünk. Nem randiztunk; elvoltunk. A kapcsolatunk olyan volt, mint egy új játék karácsonykor, egy percig szórakozató, aztán minden fény és csillogás eltűnik, és aztán hagyjuk porosodni. Nem lángoltunk egymásért és azt hiszem, ezért volt olyan könnyű a szakítás.

Zach? Ő sokkal több lehet ennél és én meg akarom tudni, hogy mennyivel.

– Igen, Zach.

Megawattos volt a mosolya.

– Egy feltétellel.

– Nevezd meg!

– Először is találkoznom kell Marshmallow-val.

– Meglesz.

---

[1] peanut butter and jelly (jam) sandwich: mogyoróvajas és lekváros szendvics, az egyik legtipikusabb amerikai étel, a diákok kedvenc tízóraija.