10. Fejezet

Tíz

Fordította: Suzy

– Istenem, kurvára imádom ezt a filmet. Többször láttam, mint amennyit szívesen beismernék.

– Ez Chris Pratt, ugye? Még miniatűr műanyag kockacsávóként is dögös.

– Határozottan Pratt – ért egyet Zach. – Láttad annak a fickónak a hasizmait? Még én is el akarok ájulni tőlük.

– És az a humorérzék?

Megragadja a mellkasát. – Meg sem érted, mit jelent számomra.

Kuncogok és elkezdem összeszedni a szemetünket. Zach lehajol, hogy segítsen, a kezeink összeérnek, a fejünk közel kerül egymáshoz.

Abbahagyjuk és a tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik. Farkasszemet nézünk egymással, az akaratok csatája volt. Ha bármelyikünk is akár néhány centit mozdulna, a szánk összetapadna. Én nézek először félre, mert egész este a peremén egyensúlyoztunk, a fenébe a mi egész… akármi a fene is ez. Az üzeneteink túlnőttek a hálózaton, és a rövid telefonbeszélgetéseink is. Arra vártam, hogy elérjük a csúcsot, hogy átessünk ezen a peremen.

Akartam, de ugyanakkor féltem is tőle.

Ahogy magamhoz térek a kábulatomból, azt mondom. – Az emberek táncolnak! Elhiszed ezt?

– El. Talán megmutathatnánk nekik a mozdulatainkat.

Meglepetten nézek rá.

– Tudnod kell, hogy kitűnő táncos vagyok – közelebb hajol és suttog. – A Running Man még menő?

– Azt hiszem kihalt vagy átalakult, nem igazán tudom.

Sóhajt. – Nos, akármelyik is, gyilkolhattam volna vele.

– Biztosan megtehetted volna, Zach. Mondogasd csak magadnak.

Összepakoljuk a hűtőtáskát és összehajtjuk a takarókat és Zach elég lovagias volt, hogy egyedül vigye vissza a kocsihoz az egészet.

Lezárja a csomagtartót és átjön az én oldalamra, készen arra, hogy kinyissa nekem az ajtót. – Szóval, egyenesen haza akarsz menni vagy… – elhallgat, a válaszomra vár.

Egy pillanatra sem tétovázom. Nem akarom, hogy véget érjen ez a randi. – Vagy.

– Tényleg? Akkor menjünk. Megmutatom neked a legmenőbb kávézót.

Kinyitja az ajtót és én becsusszanok. – Egy kávézó… mitől olyan menő?

– Csak várj!

Megkerüli a kocsit, becsüccsen és életre kelti a motort. Dorombolni kezdett, és habár nem tudtam sokat az autókról, azt tudtam, hogy ez egy drága darab. A valódi bőr hűvös az érintésem alatt és lenyúlok, hogy feltekerjem a hőfokszabályzót.

– Lefagy a segged? – felhúzza az egyik szemöldökét.

– A seggem tüzes, köszönöm szépen – vigyorog és megrázza a fejét. – Igazán jól néz ki ez a kocsi, Zach. Nem hiszem, hogy mondtam már.

– Köszi! Ez az egyetlen dolog, amire költöttem, miután eladtam a cégemet.

– Elnézést, a cégedet? Mármint volt egy saját céged és elég nagy volt ahhoz, hogy eladd? Nem voltál mindig „nerd wrangler”?[1]

Vállat von, az utat figyeli. – Nem mindig, de úgy alakult, hogy jobban szeretek alkalmazott lenni, mint főnök. Úgy értem, egy csomó dologban főnök vagyok, de többé nem kell kirúgnom vagy alkalmaznom senkit. Nem kell foglalkoznom a szarságokkal, amik együtt járnak azzal, hogy nagy ember vagy.

– Ez… hűha. Sosem hallottam ezelőtt senki olyanról, aki ezt csinálja.

– Így több értelme van számomra. Otthonról dolgozom, de van munkaidőm, így abba tudom hagyni egy időre. Azelőtt képtelen voltam erre, még akkor is, amikor elhagytam az irodát.

– Nem tudom elképzelni – megrázom a fejem. – A suli mellett nem dolgozok sokat, de belehalnék, ha nem tudnám elhagyni a meló helyem.

– Hol dolgozol? Nem hiszem el, hogy nem érintettük ezt a kérdést.

– Tulajdonképpen egy filmszínházban. A Movie House-ban.

– Fogd be! – izgatottságában a lábára üt. – Az egy jó hely. Imádom, hogy ételeket szolgáltok fel filmnézés közben.

– Én vagyok ott az egyik pincérnő.

– Akarsz hallani valami vicceset? Ilyen közel voltam – feltartja az ujjait, összecsippentette őket – ahhoz, hogy odavigyelek a parkmozi helyett.

– Szórakoztató lett volna, és némiképp kínos is.

– Neked. Nekem csak szórakoztató.

– Annyira önző vagy, Zach.

Az a kurva gödröcske megint felbukkant.

Csendben ülünk, ahogy Zach átnavigál minket a területen, ahol az elmúlt pár évben éltem. Az órarendem és a munka miatt nem sok felfedezést tettem. Ennek ellenére kedveltem a környéket.

Nem sokkal később Zach lelassít egy parkolóban.

– Ez az.

Kinézek a szélvédőn, próbálom megtalálni, de semmi sem tolakszik az arcomba kávézóként.

– Biztos vagy benne?

– Határozottan. Kész vagy?

– Azt hiszem – mondom kinyitva az ajtót. Rászegezem az egyik ujjamat, ahogy megkerülöm az autót. – De jobb lenne, hogyha ez a hely valami észbontó lenne belül, mert eddig pont olyan béna, mint te.

– Akkor egyáltalán nem béna, hm?

– Már megint ez egód, Zach.

– Hé, te vagy az, aki folyton simogatja.

Megállok, érezem, hogy az arcom kigyúl a visszafojtott nevetéstől. Ránézek Zach-re, akinek az arca sápadt zölddé válik.

– Ez volt a legrosszabb dolog, ami valaha kijött a számon – suttogja. – Annyira szégyellem magam.

A nevetés végül kirobban belőlem és majdnem kétrét görnyedek, ahogy próbálok levegőhöz jutni. Zach fölöttem áll, résnyire összehúzott szemekkel néz, ahogy szétcsúszok.

– Befejezted?

Felmutatom egy ujjamat. – Egy pillanat – veszek egy nagy levegőt, kiegyenesedek, és a kezeimmel igyekszem lesimítani a hajamat. – Köszönöm szépen.

– Szívesen… azt hiszem.

Zach egy keskeny gesztenyebarna ajtóhoz vezet. Megtorpan előtte és én azon tűnődök, hogy bemutat-e valami titkos kopogást.

– Valószínűleg lármás lesz ilyenkor este. Nem gondoltam rá. Nem gond?

– Azt gondoltam, hogy a kávézók nyugisak?

A szemeit forgatja. – Tetszeni fog.

Abban a pillanatban, ahogy lenyomja a kilincset és az ajtó feltárul, a füleimet megrohanják a játékgépek ping-pingjei.

A szemeim kitágulnak, ahogy belépek. Fényes világoskékre volt festve, a falai különböző divatjamúlt karakterekkel voltak díszítve, egy igazi tisztelgés volt a videojátékok előtt: Pac-Man, Donkey Kong, Mario, Zelda, még Pong is. Legalább tíz játékgép volt, néhány skee-ball játék a sarokban és nagy, kényelmesnek tűnő székek a könyvespolcok körül. Az üzlet azzal a képességgel büszkélkedett, hogy a zajszűrős fejhallgatók használatával egyszerre játszhatsz és „lehetsz az irodában”.

Alig lépünk be az épületbe és én máris imádom.

– Üdvözöllek a Level Up-ban – mondja Zach. – Ha bármikor is ki kell mozdulnom otthonról, akkor ide jövök kávézni, játszani néhány játékkal és dolgozni egy kicsit. Ez a hely az otthonom helyett otthonommá vált.

– Sosem tudtam volna erről a helyről, hacsak nem hívják fel rá a figyelmemet.

– Nappal el van rejtőzve, nincs látható jelzés, hacsak nem figyeled erősen, de körülbelül – ellenőrizte a Donkey Kong órát a szemközti pult mellett – nos, most felkapcsolták a külső világítást. Napközben ez egy excentrikus kávézó – kacsint. – A kockák éjszaka jönnek.

Zach int a baristának és elvezet minket egy magasított asztalhoz, ami ugyanolyan árnyalatúra van festve, mint a kék fickó a Pac-Man-ből. A székek Mr. és Mrs. Pac-Man-nel voltak díszítve és én próbáltam nem belemagyarázni semmit az asztalválasztásába, ahogy a derekamat fogva odavezetett.

– Tudod, mit szeretnél? Itt alapvetően az átlagos kávémenü van.

– Valami jegeset? És édeset? Lepj meg!

– Megbízol bennem a kávérendeléseddel kapcsolatban?

– Igen – összehúzom a szemöldökeimet. – Hacsak nem kellene.

Ártatlanul felemeli a kezét. – Hé, csak mondom. Lehetnél válogatós és akkor megszívom.

– Nem az van, hogy az egész randinkat erre a kávéra alapozom – vigyorgok. – Habár…

– Szurkolsz nekem?

– A legjobban.

Nézem, ahogy magabiztosan elsétál, úgy masírozott a pulthoz, mint a nagyok. A kassza mögötti srác kinyújtja a kezét, kétszer pacsiznak, az ujjaikat mozgatják és összeütik az öklüket, mielőtt Zach felém mutat.

Még a helyiség túlsó feléről is mágneses volt a mosolya. Zöld tekintete fényes és tiszta, szórakoztatóan táncolt az arca közepén. Semmi sem rejtette el a szemében lévő vonzalmat. Zach belém esett és én határozottan beleestem.

Miután leadta a rendelést, a pult másik végébe megy, a kezeit zsebre téve nézi, ahogy egy kölyök a Roller Coaster Tycoonnal játszik. Nem voltam biztos benne, hogy honnan, de tudtam, hogy viszket a tenyere, hogy segítsen neki. A kölyök a gépre üt; hangosra sikeredett a kiborulás, így néhány fej felé fordul. Ahogy Zach megmozdul, hogy a kölyök felé lépjen, a barista Zach felé csúsztatja az italainkat.

Visszalépdel az asztalhoz a kezében az italokkal, úgy tűnt, szörnyen büszke magára.

– Itt is vagyunk. Kavard meg!

Megfogtam a sárgásbarna kávét, kétkedve néztem, miközben a szívószállal kevergettem. – Mi ez?

– Szép próbálkozás. Kóstold meg! Aztán elmondom.

Bátortalanul belekortyolok, az íze meglep. Ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. Ittam egy újabb, nagyobb kortyot, remélve, hogy rájövök az ízre.

A szemem elkerekedik.

– Ez… nem. Nem lehet – Zach ajkai megrándulnak és én tudom, hogy helyes a tippem, mielőtt kimondom. – Ez kurvára Fahéjas Ropogós Keksz, ugye?

– Elképesztő, mi?

– Soha többé nem iszok máshol kávét.

– Ez egy komoly ígéret…

– Igen, de próbáltad már?

Megvonja a vállát. – Lehet, hogy én vagyok az, aki ezt kitalálta.

– Most meg tudnálak csókolni.

Kimondtam a szavakat és komolyan gondoltam őket. Persze gondoltam már rá, de mostanáig nem hittem, hogy ráébredek, milyen nagyon akarom, hogy megtörténjen.

– Tényleg? – nem tétovázik. – Mert én nem tiltakoznék ellene. – Kinyújtja a kezét, hátrasimít egy szemembe hulló tincset, egy töredéknyi pillanatra megsimogatja az arcom. – Ez a legmerészebb dolog, amit valaha mondtam, de nagyon keményen megcsókolnálak, ha megengednéd.

Úgy érzem, mázsás súlyok vannak a mellkasomon. A lélegzés komoly erőfeszítést igényel, a fejem szédül, akár egy szélforgó.

Akarom, hogy megcsókoljon, keményen, lágyan, bárhogyan. Az ajkaimon akarom érezni az ajkait, tudni akarom, hogy olyan puhák-e, amilyennek látszanak. Majd meghalok, hogy érezzem, ahogy a borostája végigsimítja az arcomat, míg a szája az enyémen mozog. Tudni akarom, hogy úgy csókol-e, ahogy beszél, édesen, egy csipetnyi bujasággal.

– Nyilvános helyen vagyunk – sikerül kipréselnem magamból.

– Ott vagyunk.

– Nem hiszem, hogy ez a megfelelő hely.

– Nem?

– Nem.

– És miért nem, Delia?

– Mert ha egyszer megcsókollak, képtelen leszek abbahagyni.

Elhajol, a szívószálát forgatja, a szemeivel kizárólag a mozdulataira fókuszál. – Igazad van, de egy nap, Delia, még a lelket is kicsókolom belőled.

– Egy nap, Zach, megengedem majd neked.

Leugrik a székéről, összecsapja a tenyerét. – Rendben, elterelésre van szükségünk. Csináljuk! Játsszunk!

– Egymás ellen? – lemászok Mrs. Pac-Man-ről. – Miért van az az érzésem, hogy szét lesz rúgva a seggem?

– Talán azért, mert szét lesz rúgva a segged.

– Ha már a seggekről van szó… nem úgy volt, hogy megfoghatom a fenekedet? Élénken emlékszem arra a beszélgetésre.

Vet rám egy pillantást. – Emlékszel, hogy azért nem csókolóztunk, mert elragadtatnánk magunkat? Ezért fenékfogdosás sem lesz ma este.

– De… – kacsintok – majd lesz a következő randin, ugye?

Forgatja a szemeit és a fejével a játékgépek felé int. – Állj fel, hogy szét tudjam rúgni a seggedet flipperben.

– Jól érezted magad ma este?

– A kávé orgazmikus volt. Minden más eltörpült mellette.

– Az biztos, hogy tudom, hogyan kell elővenni a bugyi-olvasztókat.

– Mit? A gödröcskéket?

Zach megáll a járdán. – Épp most nevezted bugyi-olvasztóknak a gödröcskéimet?

– Azt mondtad, bugyi-olvasztók, kétszer is?

– Azt tettem – felém hajol. – Mert gödröcskék.

Játékosan eltolom magamtól, nevetek. – Hogy lehetsz egyszerre cuki, de fárasztó is egyben?

– Á, szóval cukinak tartasz. Neveztek már cukinak ezelőtt…, de annak a kapcsolatnak nem lett jó vége.

– Nem? Mi történt?

Sóhajt. – Nincs valami hatalmas, semmiképp nem beszélünk az exekről az első randin tilalom?

– Megkérdeztem, szóval szerintem okés. Emellett, nem érzem úgy, hogy ez egy első randi. Mi már vagy három hete beszélgetünk vagy több is? Úgy érzem, az első randin már túl vagyunk, de még nem járunk a másodiknál, ha van ennek értelme.

– Van, valami különös módon. De hadd tegyem hozzá, hogy izgultam a találkozás miatt… aggódtam, hogy nem fog egyezni a képpel, amit elképzeltem.

– És?

– Jobb. Sokkal jobb.

Nem tudom elrejteni a vigyoromat. – Az exed, ha elmeséled, én is elmesélem az enyémet.

Egy percig elgondolkodik, mielőtt vesz egy nagy levegőt. – Szóval, a legutóbbi és egyben egyetlen igazi barátnőm… vagy menyasszonyom elhagyott, mert elengedtem a „végzetem”.

Felemelem a kezem. – Szünet. A midet?

– A végzetemet, ha valahogy el akarod nevezni.

– Elmagyaráznád?

– A főiskolán alapítottam egy céget, tettem vele néhány hasznos dolgot, aztán eladtam… hát, hadd mondjam azt, hogy elég nagy összegért. Szóval, egy tonnányi pénzt vittem haza azzal, hogy eladtam, de többet kerestem volna, ha megtartom a tulajdonjogot. Ő meglehetősen zaklatottá vált emiatt. Aztán, amikor egy elég nagy összeget adakoztam, kifizettem az ő és az öcsém diákhitelét, mert rendes fickó vagyok és olyan kocsit vettem, ami nem volt „családbarát” annak ellenére, „amerre tartott a kapcsolatunk”, elhagyott. Sosem értettem, miért. Azt hiszem, csak a pénzemet szerette és azt, amit elérhetett vele.

Csak állok ott, szájtátva, a döbbenet árad belőlem. – Te most komolyan azt mondod, hogy azért, mert jó dolgokat csináltál a te cégedért kapott pénzeddel, ő lelépett?

– És mert hirtelen egy „hétköznapi férfi” lettem, aki kilenctől ötig dolgozik, már nem voltam elég jó neki. Vicces, figyelembe véve azt, hogy nem volt baja velem, amikor kifizettem a diákhitelét vagy, hogy randizott velem, amikor nem hagytam el a disznóól koliszobámat napokig, mert belemerültem egy kód írásába vagy a legújabb videojátékba – vállat von. – A cég megváltozatta őt és ez megváltoztatott engem, csak mi különböző irányba változtunk.

Megrázom a fejem és folytatjuk az andalgást. – Azt mondod, hogy jegyesek voltatok?

– Rövid ideig, de igen. Szerencsére még nem kezdtünk el tervezgetni semmit.

Komótosan sétálunk csendben vagy egy háztömbnyit. Nem tudom, hogy mit mondjak. Mondhattam volna, hogy „sajnálom”, de az ilyen helyzetekben ez mindig üresnek érződött. Mondhattam volna neki, hogy szerintem ő volt a legostobább nő, amiért feladta és elhagyta, de nem ismertem őt sem és a történetét sem. Lehettek olyan dolgai, amiknek az elmagyarázására nem állt készen. Nem ítélhetem meg azt, amit nem ismerek.

– Szóval, most, hogy megöltem a beszélgetést… – halkul el Zach. – Megígérted, hogy mesélsz a tiédről.

– Nincs sok minden. Jobbak voltunk barátként, mint máshogy és végül úgy döntöttünk, hogy őszinték leszünk és beismerjük. Békés volt és még mindig barátok vagyunk.

– Örülök, hogy lezártad vele.

– Utálom, hogy te nem. Nem hiszem el, hogy csak úgy kidobott nyomós indok nélkül.

– A pénzemet szerette.

– Ez szomorú.

Sóhajt. – Ez az élet része.

– Gondolod, hogy még együtt lennétek, ha nem adtad volna el a céged?

– Valószínűleg nem. Nem volt…

– Tűzijáték?

Lenéz rám. – Tűzijáték. Inkább olyan volt, mint azok a durrancsok, amikkel gyerekként szórakoztál, vicces egy futó pillanatra.

– Mikor így adod elő, az olyan…

– Szomorú? Tudom. De örülök, hogy végigmentünk az utunkon. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett.

– Mindig ilyen optimista vagy?

– Nem. Nekem is bőven vannak „picsogós” napjaim – vállat von. – De próbálok, tudod, jókedvű lenni és ennyi.

– Örülök. Zoe-ra emlékeztetsz.

– Ah, a fenéktapizós.

Nevetek. – Ő lesz az. Ő vad, de szórakozató.

– Láttam rajta – Zach kuncog, ahogy a beszéde közben ásítok. – Két kávé nem volt elég?

– Tegnap éjjel sokáig voltam fenn. Éjféli vetítésünk volt és én voltam az egyik zárós. Az utolsó órám után szundítottam egy kicsit, de fel kellett kelnem, mert volt ez a randim egy cuki kocka sráccal.

– Igen? És milyen volt?

Vállat vonok. – Volt már jobb is.

– Ismerd be, hogy ez volt a legmenőbb randi, amin valaha voltál.

– Nem tudom… Az első randim egy vidámparkban volt. Azt nehéz felülmúlni.

– Egy vidámparkot? Pssh. Egy egész vidámparkot kibérelhetek neked.

– Képtelenség.

Kacsint. – Sose tudod meg.

A szemeimet forgatom és visszahúzom a járdára. – Gyerünk, Rómeó! Vigyél haza, mielőtt elalszom és horkolni kezdek vagy valami!

---

[1] „kocka összegyűjtő”