4. Fejezet

NÉGY

Fordította: Red Ruby

Zach: Tudnod kellene, hogy én ma még nagyjából semmit nem csináltam. Mondjuk, még nadrág sincs rajtam. Boldog Szerdát!

Én: Ott ülsz a házadban, csak bugyiban?

Zach: Nem viselek „bugyit”, nagyon köszönöm. Én csak férfias boxeralsót hordok.

Én: Fura figurákkal rajtuk, ugye?

Zach: Honnan tudtad?

Én: Van egy bátyám, emlékszel? A jólfésült tanár külseje alatt egy Marvel alsónemű van.

Zach: Marvel, komolyan?

Én: Nem vagy Marvel rajongó?

Zach: Én egy X-Men és Deadpool fan vagyok. Ennyi.

Én: Sóhaj. Ryan Reynolds. Mögé tudnék kerülni… vagy fölé… vagy alá. Bárhová, ahová szeretné.

Zach: Mocskos, mocskos Delia.

Én: *vállvonás* Megmásznám őt, ahogy Jack mászta meg az óriáspaszulyt.

Zach: Láttad a többi filmjét?

Én: Ne sértegess engem, Zachary. Ez nagyon helytelen.

Zach: Melyik a kedvenced?

Én: Az Ezt jól kifőztük! Az tökéletes a maga gusztustalan módján. A tiéd?

Zach: Ki fogsz röhögni…

Én: Sosem tenném!

Én: Még üzenetben sem tudok hazudni. De mennyire megtenném.

Zach: LÁTOD?!

Én: Mondd el, te nagy bébi.

Zach: Jó...

Zach: Nász-ajánlat

Én: NEM. SEMMI ESETRE. A film Sandra Bullockkal? És őrült Betty White-tal?

Zach: Igen…

Én: A romkom, ugye? Csak biztos akarok lenni, hogy jól értem, az utcai hírneved miatt.

Zach: IGEN, A SZENTSÉGIT.

Én: Én nem nevetek.

Zach: Nevetsz, és ezért nem akartam elmondani.

Én: Vadul lenyűgöz, hogy megtetted. A legtöbb srác átkutatná az internetet, hogy megtalálja a legmacsóbb filmet, oda hányna róla valami általános tényt, és azt hívná a kedvencének.

Én: Épp magas pontszámot értél el nálam.

Én: Hé, Zach!

Zach: Igen?

Én: Még mindig nevetek.

Zach: Örülök, hogy elértem ma valamit, bár megnevettetni téged nem állt szándékomban.

Én: Őszintén, ez segített. Volt egy gonosz, goromba vevő korábban, és a főnököm be lett vonva, szóval a vallomásod feldobta az estém.

Zach: Te munkában vagy ebben az órában?

Én: Igen, de, csak mert beugrottam valaki helyett. Általában nem maradok ilyen sokáig hétköznapokon.

Zach: Nekem van egy szigorú, nyolctól – ötig beosztásom, hétvégék nélkül. Be kellett vezetnem, miután rájöttem, hogy körülbelül 100 órát dolgozom egy héten, és nulla szociális életem van. Nem mintha most lenne szociális életem, de ez az alapja.

Én: Lehetünk nincs-szociális-életük lúzerek együtt! *pacsi*

Zach: HURRÁ

Én: Az. Rohannom kell. Hív a takarítási kötelesség!

Zach: Isten veled, szolgálóleány.

Én: Olyan okos… NEM.

– Gyerünk, Delia, kérlek. Egy ital, és mehetünk.

– Van alkoholunk itthon is. Nem kell kimennünk és túlárazott italokat vennünk.

Zoe puffog és csípőre rakja a kezét. – Nem hagytad el ezt a házat egy közösségi akármiért mondjuk három hete. Ki kell menned, ha csak egy italra is. Kérlek, kezdek aggódni érted.

– Nincs semmi aggódnivaló, Zoe. Jól vagyok. Csomó tennivalóm van itt.

– Átszervezted a szekrényemet...kétszer, és átrendezted a hűtőt, mert nem tetszett, ahová tettem a borsót. Ki kell menned és csinálni valamit azon kívül, hogy mindent keversz össze-vissza, mielőtt még nem tudok majd egy rohadt dolgot sem újra megtalálni ebben a lakásban.

– Azt hiszem, ez kissé túlzás – motyogom. Amikor rámszegezi a pillantását, a szemem forgatva kimászok az ágyamból. – Rendben. Egy ital és lelépünk.

– Megállapodtunk! – csapja össze a kezeit és kuncog. – Ez mókás lesz. Vegyél fel valami cukit!

Kihúz a szobámból be az övébe, ahol hallom, ahogy kotorászik a szekrényében, mialatt arról motyog, hogy nem talál semmit. Vigyorgok és hozzáfogok készülődni.

Felteszem, a Lolába tartunk, így tudom, hogy mivel tudom megúszni az öltözködést. Előhúzok egy kék és fehér csíkos pólót és egy fekete leggingset, felkapom őket, amint Zoe visszarepül a szobámba.

– Meghívtam néhány barátot. Remélem nem bánod! Pá!

Megint elment.

Teljessé teszem az öltözetemet egy hosszú fekete mellénnyel, egy pár fekete bokacsizmával, kis ezüst karika fülbevalóval és világos sminkkel. Már összefogtam a hajam egy oldalsó fonatba korábban, és ez tökéletesen illik a stílusomhoz, szóval így hagyom.

Nem zavartatva magam kopogással, Zoe ajtaján berontok a szobájába.

– Istenem! Meztelen vagyok!

– Nekem is vannak cicijeim. Nem mintha nem láttam volna egy párat már korábban.

– De az enyém különleges – löki oda a válla fölött nekem.

– Igaz, és az én vaginám egy mágikus menedék.

– Hé, te mondtad, nem én. – Becsatolja a melltartóját és megpördül. – Jesszusom! Az öltözéked cuki! Nem kétséges, hogy vonzani fogod a figyelmet ma este!

Nem akarok figyelmet ma este. Vissza akarok bújni az ágyba és ülni a kezemben a telefonommal a következő néhány órában.

– Ez csak egy leggings és egy póló, nem nagy ügy.

– Csak fogadd el a rohadt bókot, és menj innen. Öt perc múlva kint leszek.

– Szóval tíz?

Bemutat nekem. – Öt, te liba.

– Te állod az italokat, ha tíz. – Intek neki az ujjammal, és kislisszanok az ajtón, mielőtt hozzám vág valamit.

Én: A szobatársam erőltet, hogy menjünk el a lakásból „egy” italra. Vagy tartjuk magunkat ehhez a szabályhoz, vagy hajnali kettőkor fogunk hazajönni.

Zach: El tudnék menni egy sörre… vagy tízre. Ez egyike azoknak a napoknak.

Én: Uhh. Akarsz beszélni róla?

Zach: Talán kellene, de inkább piába és videojátékba fojtom a bánatom.

Én: Milyen egészséges.

Én: Sajnálom, pöcs dolog volt ezt mondani.

Zach: Szeretem, amikor pöcs dolgokat mondasz. Őszinte.

Zach: Egyébként igazad van. Nem egészséges. Elvesztettem négyórányi munkát az energiaingadozás miatt. A backupjaim nem úgy működtek, ahogy kellett volna, és most kezdem elölről és dolgozni fogok hajnalig.

Én: Oké, igen, EZ egy szar nap. Söridő?

Zach: Söridő. Aztán vissza a munkához. Kikóvályogtam, hogy szívjak egy kis friss levegőt és lebeszéljem magam arról, hogy szétverjem a számítógépem.

Én: Azt hiszem, ez okos húzás volt. Segít egyáltalán?

Zach: Adj pár percet, és megmondom.

Zach: Miért nem akarsz elmenni a barátoddal?

Én: Hadd mondjak csak annyit, hogy sokkal kényelmesebb itthon lógni és Netflixet nézni, mint egy bárban lógni random spanokkal.

Zach: Random spanok. Okos.

Én: Köszönöm. De, ja, ez nem az én területem. Sosem volt, de ő azt hiszi, ki kell szabadulnom, és „visszaülni a nyeregbe”.

Zach: Nem régi szakítás?

Én: Kb. Aznap éjjel, amikor először üzentél nekem, akkor szakítottunk.

Zach: Már akkor belém estél. Tudtam *vigyor*

Én: VIGYOR? TÉNYLEG?!!

Én: Nem hiszem el, hogy beszélek veled.

Zach: Gyakorlatilag üzensz.

Én: Kérlek ne emlékeztess.

Zach: Azt hiszem titokban élvezed a beszélgetéseinket.

– Ha! Kilenc perc harminc másodperc. Te veszed a saját piádat!

Zoe felé kaptam a fejem, hirtelen kikapcsolva a telefonom kijelzőjét, mintha szuperereje lenne, és el tudná olvasni az üzeneteket a hátulján keresztül.

Nem tudom miért nem beszéltem Zoenak Zachről. Kellene, mert nem nagy ügy, mivel semmi romantikus nem folyik kettőnk közt, de magamnak szeretném Zachet, kiélvezve, hogy hogyan érzem magam miatta. Üzengetünk minden nap, egész nap – amióta hívott azon a délutánon, amikor rájöttünk a tévedésünkre. Most már hetek óta mentek az üzenetek oda-vissza. Semmi mély vagy költői, de mégis valami különleges.

Zachtől különlegesnek érzem magam.

Ami olyan buta dolog és hülyeség, mert nem is ismerem a srácot.

Mégis…a szívem száguld a várakozástól minden alkalommal, amikor beszélgetek vele. Mosolyt csal az arcomra. Pontosan tudja, hogy mit mondjon, hogy megnevettessen.

Szóval miért is ilyen komplikált? Miért teszem én ilyen komplikálttá?

– Föld D-nek. Gyerünk. Nem akarom kihagyni a happy hour-t.

Elhúzva magam… nos magamtól, lecsusszanok a bárszékről és találkozom a türelmetlen Zoeval az ajtónál.

– Egy ital, Zoe. Komolyan mondom.

Bajkeverő vigyort vet rám a válla fölött. – Ahogy akarod.

 Zoe már ledöntött három italt egy óra alatt, mióta megérkeztünk.

Hosszú éjszaka lesz.

– Nocsak, nocsak. Nézd már kit csalt ide a csütörtöki hölgyek éjszakája.

Mosoly árasztja el az arcom. – Beengednek téged ide?

– Én én vagyok.

– Mindig olyan szerény voltál, Caleb – felállok és gyorsan megölelem. – Mit csinálsz itt? Azt mondtad, hogy a Lola nem a te tereped.

– És én azt hittem, hogy nem is a tiéd.

– Jogos.

Hüvelykujjával hátrabök a válla fölött, ahogy leül a mellettem lévő székre. – Azok az idióták hoztak ide. Úgy vélték, „jót tesz nekem”.

– Segít meggyógyítani az összetört szíved?

– Feltehetően. Minden alkalom, amikor megpróbálom elmagyarázni nekik, hogy jól vagyok, és jól érzem magam az elválással kapcsolatban, csak felesleges levegővétel. – Caleb megrázkódik. – Francba, D. Ez borzalmasan hangzott. Nem úgy értettem, hogy nem érdekel, vagy valami ilyesmi. Ez…

Feltartom a kezem. – Hagyd abba. Én vagyok az utolsó, akinek meg kell magyaráznod bármit, Caleb. Részese voltam – megértem.

– Köszönöm. Seggfejnek éreztem magam egy pillanatig.

– Csak egy pillanatig?

– Nem voltam olyan szörnyű, ugye?

– A vége felé? – vállat vonok. – Egy kicsit, de ez az én hibám is.

– Te tökéletes voltál, D.

– Ó, fejezd be. Nem voltam, de ne boncolgassuk. Hogy megy a baseball?

A mosoly, amit vet rám, másmilyen, mintha úgy érezné, szabadon fókuszálhat a játékára. Azt hiszem, egy része annak, ami visszafogott minket az volt, hogy Caleb jobban akarta a baseballt, mint amennyire engem akart.

Megkönnyebbültem, hogy most már megteheti.

– Nagyszerűen. Őszintén, nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor ilyen jól játszottam. Már csak két meccset kell megnyernünk, és benne vagyunk a rájátszásban.

– Kiváló! – Kitartom a kezem egy ökölpacsira és ő engedelmeskedik, robbanó hangot adva a végén. Ja, a titkos kézfogásnak kellett volna a biztos jelnek lennie, hogy jobb, ha barátok maradunk.

– Hogy mennek a dolgok nálad?

– Jól… azt hiszem.

– Igen?  És mi van a sráccal, akivel találkozgatsz?

– Mi? – hadarom, majdnem kiköpve az italomat. Letörlök egy apró cseppet, ami lecsordult az államon. – Milyen srác?

– Az, akitől olyan mosolygós voltál néhány hete. Nincs már a képben?

– Ó! – a homlokomra csapok. – Hah. Totál elfelejtkeztem róla. Ő a képben van… mondjuk, de nem a „pasim” vagy valami. Nem randizunk.

– Szóval ti…

– Üzengetünk – egészítem ki.

– Csak üzengettek? Várj – találkoztál valaha ezzel a sráccal?

– Nem.

Összevonja a szemöldökét, egy ránc keletkezik a kettő között. – Hogy kezdtétek ti ketten ezt az… üzengető kapcsolatot?

– Ő rossz számot kapott. Én feltételeztem, hogy Liam az – tudod, mert mindig elhagyja a telefonját és változtatnia kell a számát –legyintettem. – Mindenesetre azóta üzengetünk.

– Olyan… mocskos dolgokat?

– Csak te lehetsz olyan arcátlan, hogy feltegyél az ex-barátnődnek egy ilyen kérdést.

Caleb vigyorog, és ettől majdnem hiányozni kezd. – Mindig egyenes voltam.

– Tökéletes úriember voltál velem.

– Te más voltál.

A szemem forgatom. – Mindegy. Mindenesetre, nem, nem mocskos dolgokat. Normális dolgokat, minthogy mit csinálunk éppen, vagy segít eldönteni, hogy mit egyek, vagy…

– Abban mindig borzalmas voltál – vág közbe.

– Fogd be. Tudom. Szórakozunk, megtartjuk hétköznapinak, nem címkézünk semmit – nem mintha lenne valami címkéznivaló. Mi…

– Megismeritek egymást?

– Persze. Ez helyesnek hangzik.

– Fogsz találkozni vele?

Elhúzom az ajkaimat, gondolkodom. Nem tudok semmit Zachről, hogy hol él, miből él – fenébe, még azt sem tudom, milyen idős. Gyakorlatilag idegenek vagyunk, de van ez a vonzás felé. Ő az első ember, akinek üzenek reggelente, és akinek beszélni akarok a napomról. Ő az, akihez fordulok, ha nevetésre van szükségem.

De akarok találkozni vele?

Nem tudom.

– Meglátjuk.

– Ez minden, amit kapok, mi?

Vállat vonok. – Most igen.

Caleb sóhajt. – Csak légy óvatos, D. Oké? Talán már nem vagyunk együtt többé, de még törődöm veled.

– Én is törődöm még veled.

– Szóval, mit iszol? Akarod, hogy hozzak neked még egyet?

– Ha nem bánod, szeretnék egy vizet. Próbálok józan maradni. – Zoe felé mutatok, aki a Lola apró táncparkettjén dörgöli magát egy random pasihoz. – Valakinek figyelnie kell rá.

– Ó, te jó Isten. A kölyök alig tizennyolc. Nagyszerű karja van, de túl fiatal ahhoz, hogy Zoe belemélyessze a karmait.

– Nos, menj, mentsd meg a szegény kölyköt, és szerezz nekem egy vizet.

Feláll és szalutál nekem. – Igenis, asszonyom!

Érzem, hogy a telefonom vibrál a hátizsákomban és előhúzom.

Zach: Rendesen viselkedsz?

Én: Definiáld a „viselkedést”.

Zach: Nem iszol rövideket a pultos hasáról. Nem simogatsz idegen férfiakat. Nem smárolsz egy banánjelmezbe öltözött nővel.

Én: Ez az utolsó megtörtént veled?

Zach: Kénytelen voltam tanúja lenni, ha ez számít valamit. A szobatársam egy kissé… mondjuk azt „társasági”.

Én: Nekem, szintén van egy társasági szobatársam, és ma én bébiszittelem. Csak egy alkoholos italt ittam, és azt tervezem, hogy kirángatom a részeg seggét innen egy elfogadható időpontban.

Zach: Te egy nagyon felelősségteljes rossz szám vagy.

Én: Unalmasnak nevezel?

Zach: Nem… de mégis talán igen. Nincs semmi eredendően rossz ebben. Én is unalmas vagyok.

Én: Lehetünk együtt unalmasak akkor?

Zach: Mit gondolsz mi másért beszélek még veled?

Én: Te mondod a legédesebb dolgokat.

– Ez ő? – kérdezi Caleb, ahogy leteszi a vizemet elém.

Kikapcsolom a képernyőmet és felmosolygok rá. – Ja. Azt mondta nekem, hogy unalmas vagyok.

– Vaó. Főnyereménynek hangzik.

– Ezt szarkasztikus betűtípussal mondtad?

– A fenébe is, igen – kortyol egyet a söréből. – Miféle fickó mondja azt egy csajnak, hogy unalmas? Hogy segíti ez abban, hogy pontokat szerezzen?

– Egy, ő nem próbál a bugyimba jutni, szóval nincs szüksége pontokra. Kettő, ez egy bók volt. Te tudod, hogy én nem szeretem ezt a helyet, és azt hiszem, hogy tudod, hogy unalmas vagyok. Ez volt egyike azoknak a dolgoknak, ami szétválasztottak minket. Én szeretek otthon kuporogni a kanapén, körbevéve gyorskajával. Kötök, az isten szerelmére! Nem vagyok vad. Nem vagyok zárkózott, de nem vagyok mértéktelen sem. Szeretek unalmas lenni. Ez… kényelmes.

– Mindig tetszett, hogy milyen jól érzed magad a bőrödben. Sosem próbáltál meg valami okossal előjönni, amikor az emberek a hobbijaidról kérdeztek. Csak elmondtad nekik, hogy kötsz, és ennyi.

– Pénisz edényfogókat kötöttem – mondom büszkén.

Caleb nevetésben tört ki. – Csak te, D. Csak te...

– D! Igyál egy rövidet velem! – Zoe botorkál az asztalunkhoz, az alig-tizennyolcévest vonszolva. – Rövidek! – Calebre pillantott. – Nocsak a fenébe, né’ má’ ki van itt nekünk – Caleb kibaszott Mills. Hogy ityeg, cukifalat? Hogy áll a törött szíved összefoltozása?

– Szia, gyönyörű – üdvözli, adva egy gyors puszit az arcára és letekerve Zoe karját a csapattársa nyakáról. – Átveszem innen, Skeet.

A kölyök megkönnyebbültnek tűnik és egy gyors köszönömöt motyog, mielőtt elpucol.

– Caleb, légy kedves és hozz nekünk rövideket.

– Nem rövidezek, Zoe. Én inkább meg akarnék lépni.

– Haver, nem. Mi soha nem mozdulunk ki. Ennek a mi éjszakánknak kellett volna lennie, hogy elfelejtsd ezt a lúzert – mutatott Caleb felé – aki ejtette a segged.

– Kölcsönös volt – kotyogta közbe Caleb.

– Mindegy – mondja Zoe, integetve a kezével, és majdnem megcsapva egy gyanútlan srácot, aki messze túl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy egy bárban legyen. – Most szórakozzunk. Igyunk rövideket, táncoljunk és lépjünk tovább!

– Mi van Mr. …

– Rövideket akkor! – vágok közbe, nem akarva, hogy Caleb kitálaljon Mr. Rossz Számról.

Caleb szemei tágra nyílnak, ahogy megérti. – Igaz, igen. Rövidek a hölgyeknek. Azonnal visszajövök.

Ahogy Caleb a bár felé veszi az irányt és Zoe a következő célpontját szemeli ki, én feloldom a telefonom, és lövök egy üzenetet.

Én: Imádkozz értem. Zoe rövideket akar inni.

Zach: A rövidezés sosem okos ötlet. Sokszor estem a rövidek áldozatául és hánytam számos bozótba.

Én: Úgy, mint bozót bozótba, vagy BOZÓTBA?! *ugráltatja a szemöldökét*

Zach: Pont ez az a szarság, ami miatt magam körül tartalak.

Én: Hagyd abba. Elpirulok miattad.

Zach: Hazug.

Zach: Légy óvatos, oké? És talán tudasd velem, ha hazaértél.

Én: Tudatom.

– Zoe haza kell mennünk – húzom el a söröspoharat az ajkaitól.

– De én akarok…

– Nem. Késő van, és én nem akarok tovább kint lenni, mint ameddig muszáj. Sétáltunk, és bár nincs messze, nem akarok kint lenni, amikor a többi részeg elhagyja a bárt.

– Ti sétáltok, D? Gondolod, hogy ez okos ötlet? Hívnod kellene egy taxit.

– Csak néhány háztömb. Nem nagy cucc, Caleb.

– De az. Nem sétáltok. Hadd vigyem haza ezeket a srácokat, és visszajövök értetek.

– Nem, nem akarok olyan sokáig itt várni, és egyébként is, nem ittál korábban?

– Egy sört ittam három órája. Jól vagyok. Most maradj itt, és  maximum tizenöt perc múlva itt leszek.

Sóhajtottam. – Ennyi idő alatt haza tudok sétálni.

– Hadd tegyem meg ezt érted.

– Nem. Hívok egy taxit.

A pillantás, amit rám vet, elárulja, hogy nem hisz nekem.

Puffogok. – Megígérem, oké? Hívok egyet most azonnal és pénzt költök egy fuvarra, ami kétszer olyan sokáig fog tartani, mintha ingyen hazasétálnék. Ígérem.

Egy szívdobbanásnyival tovább vizsgál a kelleténél, megbizonyosodva róla, hogy az igazat mondom. Elégedetten bólintva egyetért. – Rendben, de üzenj nekem, amikor hazaértél. Megegyeztünk?

– Megegyeztünk.

– Caleb, te elmész? -duzzog Zoe, mellkasán keresztbe font karral. – Rövidezzünk.

– Nincs több rövid, te iszákos. Segíts D-nek, hogy ti, hölgyek hazajussatok, és igyál egy kávét.

– Ünnepeltem! – A levegőbe dobja a karjait és egy kis táncot lejt. – Mivel a seggfej lelépett.

Caleb horkant és felvonja a szemöldökét. – Seggfej, mi?

Vállat vonok. – Az ő részeg szavai, nem az én józanjaim.

– Hívsz egy taxit?

– Ígérem.

Int nekem és elsiet, hogy összegyűjtse a saját részeg barátait és hazainduljon.

A táskámba nyúlok, hogy előhúzzam a telefonomat. Mozdulok, hogy elővegyem a tárcámat a – PICSÁBA.

Hol van a tárcám?!

– Francba! Nem, nem, nem!

– Rövidet, rövidet, rövidet! – kántálja Zoe.

– Nem! Nincs több rövid. Ellopták a tárcámat.

– Itt van – mondja, a saját tárcájába túrva. – Pénz.

Átad nekem két egydolláros bankjegyet, és én egyszerre akarok nevetni és megfojtani. Tényszerűen tudom, hogy ez minden pénze, mert mindketten csak a személyinket, egy vékony tárcát és negyven dolcsi kápét viszünk magunkkal, ha elmegyünk.

– Köszi, Zoe. Életmentő vagy – mondom szarkasztikusan. Nem veszi észre ezt a részét, és rám ragyog, két hüvelykujját felfelé tartva.

– Jól van, haver.

Felnyögök és előhúzom a telefonom a farzsebemből, hálásan, hogy nem lopták el azt is. Kit hívjak… Kit hívjak?

Caleb!

Megpördülök a bárszéken és átvizsgálom a bárt az exemet keresve. Sehol nincs.

Nagyszerű.

Visszafordulok és szemügyre veszem Zoet, aki most kidőlt a bárpulton.

– Szét vagy csapva, Zoe – mondom alvó barátnőmnek. – Mi a frászt fogunk csinálni?

A telefonom megzizzen.

Zach: Még mindig rendben vagy?

Én: Nem. Minden szar.

Zach: Mi? Miért? Történt valami?

Én: A tárcámat ellopták. Épp hívni akartam egy taxit, mert megígértem egy barátomnak, hogy fogok, de azt hiszem, most haza kell sétálnom a részeg szobatársammal.

Zach:  Nem sétálsz. Nem. Túl késő van.

Én: Csak néhány sarok. Szívás lesz rákényszeríteni Zoet, hogy egyenesen menjen olyan sokáig, de jól leszek.

Zach: NEM.

Zach: Hol vagy?

Én: Miért? Honnan tudnánk, hogy egyáltalán ugyanabban az államban élünk?

Zach: Területi kód. Nem vagyunk olyan messze egymástól.

Én: Ne már. Én soha nem is gondoltam rá, hogy kinyomozzam.

Zach: Ja. Szóval, hol vagy?

Én: A Lolánál Wildwoodban.

Zach: Adj öt percet.

A bár zaja teljes erővel visszatér, ahogy elvonom a figyelmem Zachtől. Kinyúlok, hogy elsimítsam a Zoe arcán heverő hajat, és a fejem rázom felé.

– Csak te tudsz elmenni ünnepelni a barátodat, és seggrészegre inni magad. Szerencséd, hogy imádlak.

A telefonom rezeg a bárpulton és én gyorsan felkapom, kioldom a képernyőt, hogy elolvassam az üzenetet.

Zach: Egy taxis ott lesz öt percen belül. Segíteni fog berakni a szobatársadat a kocsiba. Az útiköltség és borravaló rendezve van. Ha nem érkezik meg, hívj fel, és intézem.

Én: Zach…

Zach: Delia…

Én: Nem kellett volna ezt csinálnod!

Zach: Viccelsz velem? De, kellett. Nem hagyhattam, hogy ott ülj a sok vad részeggel harminc percig vagy ilyesmi, ameddig odavezettem volna, szóval a következő legjobb lehetőséget választottam.

Én: Idáig vezettél volna, csak hogy hazavigyél?

Zach: Szemrebbenés nélkül.