20. Fejezet

Húsz

Fordította: Miya

– Halló?

– D? Miért suttogsz?

– Mert késő van, Caleb, és már mindenki alszik. Mit szeretnél?

– Küldök egy SMS-t és jó lenne, ha nem akadnál ki.

Elvéve a fülemtől a telefont megnézem az időt. – Komolyan, Caleb? Majdnem éjfél van és SMS-ezni akarsz velem?

– Zoe tegnap óta próbál elérni téged. Beszéltél már vele?

Fenébe. Soha nem hívtam vissza. A pénteki napot filmezéssel töltöttük, míg el nem jött az idő a hagyományos péntek esti játéknak, ma pedig Zach körbevezetett a városban és hagyta, hogy ámuldozzak a cuki boltokon. Ehhez társul a nem túl erős térerő, és hogy eszembe sem jutott visszahívni Zoét.

– Nem, elfoglalt voltam. Én... – elharaptam a mondatot, mert nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg.

– Vele vagy, igaz? Mondtam, hogy semmi gond.

– Igen, vele vagyok.

– Mivel nem ért el téged, az én segítségemre szorult. Ez az első alkalom, hogy térerőm lett.

– Oké. Tök mindegy. Küldd el az üzenetet.

– Előbb ígérd meg.

Kezdem felhúzni magamat és ez nyilvánvalóvá válik a hangos sóhajomból. – Ígérem.

– Oké, nézd meg a telefonod.

Elvéve a fülemtől a telefont látom, hogy jött egy új üzenetem tőle. Rákattintva megnyitom.

Azt kívánom, bárcsak ne tettem volna.

Nem kapok levegőt. A tüdőmbe beleszorult a levegőt, ahogyan a képet nézem – az én képemet.

Én vagyok rajta.

Meztelenül.

Ez ugyanaz a kép, amit Hálaadás reggelén Zach-nek küldtem.

Ezernyi érzelem fut át rajtam – düh, fájdalom, összezavarodottság.

Ez hogy történhetett? Miért árulna el Zach? Hogyan kapta meg Caleb a képet?

– Hogy jutottál a képhez?

– Futótűzként terjed. Az iskolában mindenki erről beszél, de senki nem tudja, hogy ez te vagy, D. Én is csak azért ismertelek fel, mert hát... láttam már mindet korábban, meg a tetoválásod miatt.

– Senki más nem tudja, hogy én vagyok a képen?

– Amennyire én tudom, nem – mondja Caleb és felsóhajt. – Sajnálom. Nem tudom mi történt. Nem tudom ki küldte, és nem tudom hogyan terjedt el ilyen gyorsan, de mindenki erről beszél.

– Én... Nem tudom, mit mondjak erre.

– Tudod kinek küldted a képet?

Zach alvó alakját tanulmányozom, miközben könnyek gyűlnek a szemembe. – Itt alszik mellettem.

– Talán véletlen volt?

– Megígérte, hogy kitörli.

– Annyira sajnálom, D. Tehetek valamit érted?

– Bármit, hogy megállítsd a terjedését. Kérlek. Reggel otthon leszek.

– Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.

– Köszönöm, Caleb. Ez nagyon sokat jelent.

– Semmi gond. Szükséged van valakire, hogy kimentsen onnan? Csak szólj és odamegyek.

Megrázom a fejemet, pedig tudom, hogy nem látja. – Nem, de mondd meg Zoénak, hogy holnap otthon leszek.

– Megmondom. Próbálj meg aludni, D.

– Jó éjt, Caleb.

Miután letettük, még ott ültem teljes sokkban. El sem tudom mondani, hogyan érzem magamat ebben a pillanatban. Talán úgy, mintha én lennék a Föld és egy tornádó, egy hurrikán és egy földrengés mind egyszerre sújtott volna le. Nem tudtam küzdeni.

Óvatosan felkeltem az ágyról, hogy ne ébresszem fel se Zach-et, se Marshmallow-t. Lábujjhegyen mentem ki a szobából a folyosón át a fürdőszobába.

Amint kulcsra zártam az ajtót eleredtek a könnyeim. Újra megnyitottam a képet és jobban megfigyeltem a fotót, amit Caleb küldött.

Ott van rajta a bizonyíték.

A szívem összeszorul.

A kép tetején ott van a küldőnél egy „Z” az üzenetben pedig ez áll: Ezt látnod kell. Bárkinek is küldte az üzenetet, az képernyőmentést készített és továbbította.

Nem hiszem el. Biztos voltam benne, hogy Zach az igazi. Nem számítottak a szikrák, mert ez tűzijáték volt, ami szép lassan épült bennem egészen eddig a percig.

A hátamat a falnak döntve lecsúszom a földre, képtelen vagyok már állni. Nehezemre esik levegőt venni, minden egyes levegővétel, kilégzés és beszívás nehezemre esik. Teljesen összetörve érzem magamat.

Nem tudom, mióta ülök ott, és meglepődők, amikor valaki óvatosan kopogtat.

– Delia? Itt vagy?

Gyorsan letörlöm az arcomon végigcsorduló könnyeket és megpróbálom lenyugtatni magamat annyira, hogy ne remegjen a hangom.

– Igen.

– Minden rendben? – kérdezi Zach.

– Pisilni próbálok.

– Oh… oké. Az ágynemű hideg volt az oldaladon ezért gondoltam, hogy már egy ideje elmentél. Gondoltam rád nézek.

– Jól vagyok. Egy perc és ott leszek.

Hallom, ahogyan elsétál és egy pillanatig rosszul érzem magam amiatt, hogy hazudtam neki. De a bűntudat gyorsan elpárolog – ő árult el engem, én vagyok az elárult.

Felnyomom magamat a földről és a tükörre pillantok. Nem mehetek vissza a hálószobába ilyen állapotban. Tudni fogja, hogy mérges vagyok, és nem akarok rákezdeni a témára az éjszaka közepén. Majd reggel azt mondom neki, hogy görcseim vannak és el akarok menni. Biztos vagyok benne, hogy beveszi majd.

Megnyitom a hideg vizet és megmosom az arcomat, eltűntetve a könnyeket és remélhetőleg a puffadáson is segít.

Mély levegőt véve meggyőzöm magamat, hogy ne rohanjak ki a házból abban a percben és elfordítva a kilincset visszasettenkedek a szobába.

Amikor visszaérek a szobába, rájövök, hogy egy újabb problémával állok szemben: az egész éjszakát mellette fekve kell töltenem.

Ami pedig még jobban össze fog törni.

A paplan alá csusszanva az ágy szélére fekszem, így nem kell hozzáérnem.

Hirtelen a keze a vállamon landol, lassan felkúszik és félresöpri a nyakamról a hajamat. Az ajkaival a nyakamat érinti, mire a testem elárul, teljesen felvillanyoz a csókja.

– Delia? – suttogja a bőrömbe.

A nevem egyszerre sugároz szeretetet és kétszínűséget.

– Igen?

– Biztos, hogy jól vagy?

– Megjött a menzeszem és borzalmas görcseim vannak.

– Tehetek érted bármit?

Utálom, hogy ennyire édes ebben a pillanatban. Majdnem elég ahhoz, hogy megtörjön.

Eldöntve, hogy eljött az idő, hogy megkérdezzem, felé fordulok és a legédesebb mosolyommal nézek rá.

– Igazából... baj lenne, ha holnap reggel haza mennénk? Nem pakoltam semmit menzeszhez szükséges kelléket és elég erős a vérzésem.

Muszáj megdicsérnem, mert a szeme sem rebben annak ellenére, hogy ilyen nyíltan beszélek a menstruációról.

Helyette egy halvány mosollyal jutalmaz. – Ha erre van szükséged, akkor így lesz.

Egy csókot nyom a homlokomra, mire muszáj összeszorítanom a szemeimet, hogy a könnyeim ne csorduljanak ki.

– Jó éjt, Delia.

– Jó éjt, Zach.

Viszlát, Zach.

Zoe: Jól vagy?

Én: Nem. Most indulunk. Két órán belül otthon kéne, hogy legyek.

Zoe: Mi?

Én: Még nem beszéltem vele róla. Félek. Azt mondtam, nagyon erős a menzeszem és szívesebben lennék otthon. Zoe, olyan édes volt.

Zoe: De az a kép...

Én: Az a kép.

– Köszönök mindent, Jack. Nagyon jó volt megismerni téged.

– Ne legyél idegen, drágám. Biztos vagyok benne, hogy karácsonykor találkozunk – kacsint rám, mire újra sírni támad kedvem.

Egész reggel ilyen érzelgős voltam, a harag és a sírás között ingadoztam, de sikerült kontrollálni magamat.

Rose hozzám hajol egy ölelésért, én pedig viszonzom.

– Gyere vissza amikor csak akarsz, Delia, és hozd magaddal Marshmallow-t is.

Rámosolygok. – Így lesz, Rose.

Még egy utolsó sor ölelés után kilépünk az ajtón, a csomagjainkat és Marshmallow-t a kocsiba pakolva.

– Szeretnéd, ha meginnánk még egy shake-et mielőtt elindulunk?

– Nem, köszi.

Zach szemöldöke felszalad. – Azta. Ha lemondasz arról az isteni shake-ről, akkor biztos nagyon rosszul érzed magad.

Megrázom a fejemet, miközben kigurul a kocsifeljáróról.

Bekapcsolom a rádiót és pár perc múlva pedig már az ablaknak döntött fejjel tettetem az alvást az út további részében. Még a gondolatát sem tudom elviselni annak, hogy hozzám beszéljen jelenleg.

Egyáltalán nincs olyan érzésem, mintha kocsiban lennénk. Olyan mintha, egy hatalmas hidegkamrába lennénk bezárva akaratunk ellenére és nem tudnánk kiszabadulni onnan.

– Delia? Tíz perc és a lakásodnál vagyunk.

Úgy teszek, mintha álomból ébrednék, de nem mondok semmit.

Lekanyarodik a parkolóba és leállítja a kocsit. Egyikünk sem mozdul.

– Ez csak egy megérzés lesz, de kimondom: nem csak a menzeszedről van szó. Rám vagy mérges?

Köhögésnek indult, de egy hangos nevetésbe torkollik, végül pedig már sírok.

– Delia? Mi a baj? – kinyúl felém, de elhajolok az érintése elől, miközben a sírásom újra nevetésbe fordul.

Tudom, hogy őrültnek tűnők, de nem érdekel. A harag, ami a felszín alatt rejtőzött kezd felforrni bennem és a kiborulás szélén állok.

Piroskának érzem magam, aki szembenéz a farkassal, csakhogy én nem hagyom magam.

– Mi a baj? Komolyan ezt kérdezed tőlem?

A szemöldöke összeszalad. – Igen.

Ó,Zach, nagyon jó színész vagy.

– Aggódom érted. Kezdesz megijeszteni. Mi történt? Kérlek, mondd el, ha valami rosszat tettem.

Ó, Zach, akkora seggfej vagy.

– Vagy kitűnő színész vagy, vagy valamiért élvezed ezt az egészet.

– Micsoda? Mi a fenéről beszélsz?

– Komolyan, Zach?

Mérgében a levegőbe emeli a kezeit. – Igen, a fenébe is már!

Kicsapva az ajtót, kivágódom a kocsiból és a harag teljesen eláraszt végre.

– Delia. Ne menj el! Beszélj hozzám!

Kihalászva a telefont a táskámból, megnyitom az üzenetet és felé fordulva az arcába nyomom.

– Ez, Zach! Ez az oka annak, hogy ki vagyok borulva. Fogtad a személyes képemet és elküldted a hülye haverjaidnak. Emlékszel mikor Zoe hívogatott és nem törődtem vele? Képzeld azért volt, mert az egész egyetem ezzel a képpel van tele – rázom meg a telefonomat. – Ez. Tegnap este felhívott Caleb, az exbarátom, hogy figyelmeztessen erről.

Elfordítva tőle a telefont, rámeredek a képre, ami kettétörte a szívemet.

– Neked kellett volna az egyetlen olyan személynek lenned, akiben megbízhattam. Biztonságban kellett volna tartanod. Megígérted, hogy soha semmit nem tennél, hogy megbánts – szipogom letörölve a könnyeimet. – Bíztam benned és te csak az arcomba vágtad. Az fáj a legjobban – nem ez a kép, és hogy a fél egyetem látott meztelenül. Az fáj, hogy te okoztad a legnagyobb csalódást.

Egy újabb néma háborúba csöppenünk és lábujjhegyen járunk a csatatér körül.

Amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy a szemébe nézzek meglepődök azon, amit ott látok.

Harag.

– Egyáltalán nem ismersz engem.

Azzal elmegy és magamra hagy engem még a korábbinál is több kérdéssel a fejemben.