2. Fejezet


Kettő


Fordította: Red Ruby



Liam: Ki vagy?
Én: Hmm, Delia…
Liam: Ki?
Én: A húgod?
Liam: Nincs húgom. Ez egy vicc?
Én: Liam? Mi, nem! TE viccelsz?
Liam: Ki az a Liam?

A telefonom kijelzője felvillan a kezemben, és megállok menetközben. A képernyő azt jelzi, hogy Liam az, de most már nem hiszem, hogy igaz. Ahogy elönt a kíváncsiság gyorsan egy padhoz megyek, és megnyomom a fogadás gombot.
– H-Helló?
– Kivel beszélek? – a hang zsémbes, és nem ismerős a füleimnek.
Körbepillantok a kampuszon, fürkészve, hogy találok-e valakit egy fa mögött rejtőzve, aki épp csínyt követelellenem. Semmi furcsát nem látok.
– Itt Delia – válaszolom. Szemeim gyanakvóan összeszűkülnek, és bár a hívó nem lát engem – vagy remélem, hogy nem –, tudom, hogy a hanghordozásom kifejezi az aggályaimat.
– Delia? – egy elektromos szikra fut le a gerincemen, ahogy az idegen a nevemet mondja. – Mégis milyen hülye név ez?
Oké, felejtsd el a borzongást. Csessze meg ez a szemét.
– A név, amit kaptam. Nos, ki a pokol vagy Te?
– Azt hiszem, keveredés történt.
– Nem mondod, Sherlock. Nem válasz a kérdésemre egyébként.
A férfi a vonal másik végén felhorkant. – Jó nagy szád van, mi?
– Úgy tűnik. De..
– Még nem válaszoltam a kérdésedre. Igen, hallottalak. Én Zach vagyok, és te nem Mr. Warner vagy, ugye?
– Úgy hangzom neked, mint egy Mr. Warner?
Megint kuncog, és az egész testemben érzem. Utálom, hogy érzem. – Nem. Te sokkal cukibbnak hangzol nála.
– Szóval azt hiszed, hogy Mr. Warner valami cukiság?
– Ah, humorérzéked is van. Ezzel már tudok valamit kezdeni
Rájöttem valamire: flörtöl velem, és ez valamiképp bejön.
Egy hét telt el, mióta Caleb és én szakítottunk, és azt kívántam bárcsak ne lenne igaz, de a szakítás erősebben hatott rám, mint ahogy számítottam rá. Szívélyesek voltunk a közös óránkon, odáig mentünk, hogy utána találkoztunk és kávéztunk, de a dolgok megváltoztak. A barátságom dinamikája másokkal már megváltozott. Nem voltam többé a harmadik alapjátékosCaleb Mills barátnője, csak Delia, újságírás főszakos és ízig-vérig normális lány, és ez számomra tökéletesen megfelelt.
– Hogyan szerezted meg a számom?
– A szobatársamtól. Együtt dolgozunk, és kvázi ő az asszisztensem, fogadja a hívásaimat. Ő írta le a számod, mint egy kliensét, aki homeoffice-ból hívott – sóhaja tele van bosszúsággal. – Úton voltam kifelé a lakásomból, amikor írtam neki egy üzenetet. Biztos rosszul írtam be a számot a mobilomba.
– Te sms-ben kommunikálsz az ügyfeleiddel?
Zackjátékosan cicceg, és rájövök, hogy egy idegennel telefonálok, és egy mosoly terül szét az arcomon. Nem kellene még a vonalban lennem, és nem kellene mosolyognom, de mi ártalmasvan egy barátságos beszélgetésben?
– Te elítélsz engem, Delia?
– Nem is álmodnék róla.
– Ez a tévedés egy ügyfelembe kerülhet.
– Nem az én hibám.
– Nem mondtam, hogy az, szimplán tettem egy megállapítást.
– Ez nem egy tény, bár…
Gyakorlatilag hallom ahogy a szemét forgatja. –Megfigyelés, mindegy, de én nem mondtam, hogy a te hibád volt.
– Úgy hangzik, mintha engem hibáztatnál – vágok vissza.
– Soha – ígéri. – Bár ki kellene találnom, hogy lépjek kapcsolatban az ügyfelemmel.
– Ez egy bölcs döntés. Miért kellett átütemezned?
– Most személyeskedünk, Delia?
– Ez egy személyes kérdés?
– A válaszomtól függ, ugye?
– Felteszem igen.
– Szükség volt rám. Segítenem kellett befoltozni a szobatársam törött szívét. Félresikerült Tinder randi és hasonlók– hallok valamit a háttérben, ami egy hűtőajtó nyitásához hasonlít, aztán ott van egy üveg nyitásának lágy szisszenése. – És te azt hitted, hogy én a bátyád vagyok, igaz? Dühös, amiért kihagytad a randitokat?
– Általában beszélünk az ebédjeink előtt, de hívott, hogy tegyük át máskorra. Fura volt, hogy újra említi, de nem gondoltam bele túlságosan. Ő egy furcsa fazon, szóval nem volt túl szokatlan.
– És hogyan hívott, ha te azt hitted, hogy ez az ő száma?
– A vonalasát használta.
– Azok még léteznek? – mondja meglepetéssel a hangjában.
– Nyilvánvalóan.
– Hmm… – hallom, hogy iszik egyet, abból, akármi is az, amit iszik. – Micsoda véletlen, nem?
– A nagyok legnagyobbika – értek egyet.
– Szóval én vagyok az egyetlen, aki a sötétben tapogatózott.
– Úgy tűnik.
– Sajnálatos.
– Neked.
– Megint itt ez a szemtelenség, Delia.
– Ez van – mondom fapofával.
Csöndben vagyunk, és ellenőrzöm, hogy lássam, még vonalban van-e.
– Nos, ez szórakoztató volt – mondja néhány másodpercnyi csönd után.
Utálom bevallani, de szomorú vagyok, hogy a hívásunk véget ér. A héten első alkalommal normálisnak érzem magam, és nem úgy, mint Calebex-barátnője, akire mindenki szomorú mosolyokat vet. Nem tudják, hogy ez kölcsönös volt? Nem tudják, hogy én akartam ezt, és nincs szükségem a sajnálatukra? Nem tudják, hogy jól vagyok? Persze, hiányzik Caleb. Ő egy hihetetlen barát volt, A tökéletes pasi, tényleg, de ő nem volt az én tökéletes pasim, és mindkettőnknek megfelel ez így.
– Sajnálom a találkozódat, Zach.
– Sajnálom a… nos semmit, Delia. Élvezet volt beszélni veled.
– Veled is.
A vonalban maradunk még néhány pillanatra, amíg végül megszakítja a hívást.
Ott ülve a padon, figyelem az egyik óráról a másikra futó diákokat. Mi a frász történt? Hogyan történt? És mi a frászért hívott engem? Bátor, mert én sosem nyomnám meg a hívás gombot és kezdenék egy beszélgetést egy idegennel.
De talán ez része a problémámnak. Hagyom magam beleesni bizonyos mintákba, és amikor elunom, nem teszek érte semmit. Pokolba, ugyanezt csináltam Calebbel. Túl kényelmessé váltam vele, így már ő sem igyekezett újdonságot bele vinni a dologba, én meg hagytam, hogy a dolgok ellaposodjanak, még akkor is, amikor tudtam, hogy jobbak lennénk barátokként, mint bármi másként.
– Hé, a 103-as felé mész?
Emlegetett…
Leárnyékoltam a szemem a naptól, és felbámultam rá. –Amint meg tudom magam győzni, hogy mozduljak el erről a padról.
– Aggódsz a teszt miatt?
– Voltak valaha egyszerűek?
– Ez egy kiváló érv – kinyújtja a kezét és felhúz. – Szóval min mosolyogtál így?
Nem tehetek róla, mosolyom kiszélesedik, és az arcom felhevül.
– Ó, azt hiszem a megfelelő kérdés az, hogy kin mosolyogtál.
Kellemetlennek kellene éreznem Caleb szájából a kérdést, de nem az. Máris olyan volt, mintha egy régi barát lenne. Nem volt köztünk ez a szörnyű „ex-vibrálás”.
– Tudod, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ki volt, de nem volt borzalmas vele beszélni. – Caleb vicces pillantást vet rám, de elhessegetem, remélve, hogy ejti a témát. Megragadom a karját, magammal húzva. – Gyerünk, el fogunk késni. Később elmesélem.

Zach: Hogy létezik, hogy amikor rendelek egy óriás pizzát magamnak ebédre, kapok egy „olyan” nézést a futár sráctól?
Én: Várj, várj, várj… te otthonról dolgozol?
Zach: Igen, de nem ez a lényeg. Fókuszálj a pizzafutár srácra és a szemtelen pillantására.
Én: Nos, elképzelem, ahogy kinyitod az ajtót a pizsamádban, fésületlen hajjal, szóval a megjelenésed tiszta szomorú és szívfájdító… vagy csak beteg. Vagy fura. Vagy hátborzongató. Igen, tudod mit, te hátborzongatóan nézel ki.
Zach: Sértésnek kellene vennem, de talán igazad van.
Én: Talán?
Zach:Ez a sztori, amihez ragaszkodom.
Én: Azt hiszem a sztorid nézőpontja megdőlt.
Zach: TE DŐLTÉL MEG.
Zach: Istenem. Ez szörnyű volt. Felejtsd el, hogy átküldtem.
Én: *képernyőkép*
Zach:Ördögi vagy. Tudtam, hogy legalább egy olyan tulajdonságod van, amin változtatni kell.
Én:És mi van az okos számmal?
Zach: Igazad van – egy és fél.
Én: Ott szerzem a győzelmeimet ahol tudom.

„…KEDDEN ESEDÉKES. Akkor találkozunk.”
A laptopjaikat és könyveiket elpakoló diákok zúgása húz ki a bódulatomból. Szarba. Lemaradtam az előadásutolsó részéről.
– Caleb, mit adunk be?
– Álomföldön jártál, mi?
– Ki?
A szorosan a kezemben tartott telefonom felé biccent. – Aki miatt mosolyogtál az óra utolsó tíz percében.
– Fura ez számodra? – kérdezem, ahogy követem őt le a lépcsőkön, ki a folyosóra.
– Nem – felhúzza a vállát. – Nem vagyunk már együtt. Ha te boldog vagy, én örülök a boldogságodnak, D.
– Nem randizunk, ha erre gondolsz.
– Nem, de jó tudni.
– De…
Vigyorog, amikor nem folytatom. – Köpd ki, asszony.
– De! – mondom hangosan. – Fura lenne, ha randiznék valakivel?
– Mondtam neked Delia, boldog vagyok, ha te boldog vagy.
Megállok, és néhány pillanatba telik Calebnek, hogy észrevegye, nem vagyok mellette.
– D?
– Te egy istenverte unikornis vagy, Caleb.
– Okéééé – nyújtja el a szót, szemöldökét összevonva.
– Te vagy az ex-pasim – az én újex-pasim. Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni ezzel kapcsolatban? Hogy vagy ilyen… aranyos?
– Utálatosnak kellene lennem?
– Én… – összekulcsolom a kezeimet, próbálom eltörölni az ideges érzést, ami átfut rajtam. – Nos, nem. Azt hiszem nem. Csak a legtöbb srác nem lenne ilyen hűvös azzal kapcsolatban, hogy az exük talán összejött valami sráccal, ilyen hamar a szakítás után – nem mintha azt hinném, hogy össze fogok jövök ezzel a misztikus Zach sráccal, de mégis.
Kacsint. – Unikornis, emlékszel?
Nevetve a szemem forgatom és folytatom: – Hogyan engedhettelek el valaha?
– Ki tudja, különösen a hatalmas fa…
Kezemet a szájára csapom. – CALEB!
Lehámozza, vigyorogva, mint a világ királya.
– Mi van? Azt akartam mondani, hogy a hatalmas, fantasztikus képregénygyűjteményemmel.


Átfordulok a telefonom csöngésének hangjára. Az éjjeliszekrényen lévő órára pislantva látom, hogy tizenegy elmúlt. Mi a…Ötletem sincs, ki üzenne nekem, mert a legtöbb ember, akit ismerek, már alszik, különösen egy hétfő éjjelen.
Végigsimítom a képernyőt és azonnal mosoly terül el az arcomon.

Zach: Miért van, hogy az utolsó húsz percet azzal töltöttem, hogy próbáljak elaludni, de nem tudtam, mert csak rád tudok gondolni?
Én: Próbálsz szextinget kezdeni?
Zach: Mi? Nem!
Zach:Francba. Ez hátborzongatóan jött át, mi?
Én: Látod? Mondtam, hogy egy hátborzongató alak vagy.
Zach: Kibújt a szög a zsákból…
Én: Miért gondolsz rám?
Zach: Felteszem lehettem volna pontosabb. Arra tudok csak gondolni, hogy elveszítettem egy potenciális ügyfelet miattad. Nem fogom megtudni csütörtökig.
Én: NEM AZ ÉN HIBÁM VOLT! Ha valakié, akkor a szobatársad hibája. Hibáztasd őt!
Zach: Már megtettem. Egyébként is. Kényszerítettem, hogy vegyen nekem sört a maradék pizzámhoz.
Én: Létezik ilyen dolog, hogy maradék pizza?
Zach: Próbálod elérni, hogy beléd szeressek, Delia?
Én: Attól függ, működik-e, vagy sem.
Zach: Szép…
Én: Jó éj, Zach.
Zach: Édes álmokat, Delia.

12 megjegyzés: