17. Fejezet - 18. Fejezet

Tizenhét

Fordította: Maya

Én: Zoe haragszik rád.

Zach: Mit tettem, amit nem tudtam, hogy megtettem?

Én: Úgy tűnik, megetted a muffinját.

Én: És ez ÍGY rosszabbul hangzik, mint ahogy akartam.

Én: Talán most nekem kellene haragudnom, hogy megeszed a barátom muffinját.

Zach: Nem hiszem, hogy valaha képes leszek még egy muffint megenni anélkül, hogy eszembe ne jutna a te édes, édes…

Én: KI NE MONDD!

Zach: Mondani, mit? Azt akartam mondani, hogy mosolyod.

Én: Azt akartad mondani, hogy punci, mert te egy förtelmes férfi vagy és örökre tönkre akarod tenni számomra a muffinokat.

Zach: Tényleg azt akartam mondani, hogy punci, de ez még mindig igaz.

Zach: Hé, Delia?

Én: Igen…

Zach: Punci.

Én: Mutatok neked puncit...

Zach: Végre! Szextingelünk!

Én: CSATOLMÁNY FELTÖLTÉSE

Zach: Ez az utolsó dolog, ami eszembe jutott.

Zach: Ezenfelül, ez a cica imádnivaló.

Én: Ugye? Szerinted Marshy jól kijönne egy macskával?

Zach: Nem veszek macskát, Delia.

Én: Meglátjuk.

Zach: Ez nem fog megtörténni. Verd ki a fejedből MOST AZONNAL!

Én: Mint mondtam, Zach. MEGLÁTJUK. KACSINTÁS.

Zach: Ne kacsints rám!

Zach: Delia…

Zach: DELIA!

Zach: Istenem! Kapok egy macskát, ugye?

Én: KACSINTÁS.

Zach: Hogy mentek a vizsgáid?

Zach: Tehát, épp most vettem észre, hogy még mindig sms-ezünk telefonbeszélgetés helyett. Ez furcsa?

Én: Azt hiszem, ez egy jó dolog, hogy erős alapokon tartsuk a kapcsolatunkat. Különben is, sms-ben mondhatok neked olyan furcsa dolgokat, amit máskülönben kínosnak érzek.

Én: Mint egy alkalommal, amikor azt hittem, a liba meg a lúd két különböző állat. Spoiler figyelmeztetés: nem.

Zach: Hogy csináltad végig az egyetemet? És te most végzel?

Én: A világ soha nem fogja megtudni.

Én: A vizsgám rendben volt. Azt hiszem, jól ment a gazdaságtan. Szünet után meglátjuk.

Zach: A szünetről beszélve... ideges vagy? Találkozó a szülőkkel és mindezekkel.

Én: Um... IGEN. Kösz az emlékeztetést, bunkó.

Én: Gondosan leborotváltam a lábamat – csakis apukád miatt ;-)

Zach: Nem. NEM. Nem fogod belevonni apát a szexi viccekbe, Delia. EGYIKBE SE.

Én: Csak mondom, ha Mr. Hagtings félig olyan szexi, mint te... FRANCBAAAAA. Ez bejönne.

Zach: Visszavonom az ajánlatomat. Nem vagy meghívva Hálaadásra.

Én: És legalább három hétre kikerülsz az ágyamból.

Zach: *duzzog* Jó. Jöhetsz, DE NE MÁSSZ RÁ APÁRA!

Én: Meglátjuk, ő hogyan érez ezzel kapcsolatban.

Én: U.i. Csakis rajtad van a szemem.

Zach: Épp nem vagyok képes valami okos válasszal előállni. Megsérült az egóm.

Én: Ez egyáltalán lehetséges?

Zach: És egy újabb csapás!

Én: Nagyszerű, most azzal kell töltenem az egész utat, hogy biztosítsalak téged a tökéletes és teljes szexiségedről.

Zach: Csak ha úgy érzed, segítene...

Én: Mondja ezt ártatlanul. *szemforgatás* Rajtad tartom a szemem.

Zach: Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Zach: Körülbelül fél óra múlva ott leszek. Meg kell állnom és tényleg gyorsan elrendezni Marshmallow-t. Nagyon magas a tartásdíja.

Én: Akkor most felöltözöm.

Zach: Szóval... meztelen vagy?

Én: CSATOLMÁNY FELTÖLTÉSE

Zach: Wáó! Igen. Határozottan meztelen vagy. *mentés a pornó gyűjteménybe*

Én: Jobb lenne, ha ezt törölnéd.

Én: Szóval, szívesen látlak.

Zach: Megígérem, hogy menni fogok.

Zach: Tehát, kíváncsiság meg minden, de talán még mindig meztelen leszel, mikor odaérek?

Én: Attól függ, milyen gyorsan vezetsz.

Zach: Kihívás elfogadva.

Tizennyolc

Fordította: Maya

– Nem is vagy meztelen.

– Nagyon okos megfigyelés.

– De azt hittem, meztelen leszel, és azt hittem forró és vad szex lesz.

– Vár egy kecske minket az autóban...

– Annyira egy kis farokblokkoló – nyög fel Zach.

Kuncogok. – Gyerünk, segíts levinni a táskáimat.

– Táskák? Többes számban?

– Mi? Nem voltam biztos benne, apukádnak melyik ruha tetszene jobban, így változatosan csomagoltam.

A kezébe ejti a fejét. – Állj le, Delia!

– Soha –mutatok a táskákra. – Fogd meg azokat! Hozom a harapnivalókat.

– Hoztál kaját? Nem éheztetned kellene magad Hálaadás reggel, azért, hogy rendes és éhes legyél vacsora előtt, és este jól belakmározhass?

Magamra mutatok. – Itt rólam beszélünk. Tényleg azt akarod, hogy órákig ne egyek?

– Kiváló érv. Nem akarok két órára csapdába esni egy kocsiban egy éhesmérges étel-kurvával. Hozd azt a nasit – pokolba, hozd a ráadást.

– Ráadás? Ne légy utálatos miattuk.

– Nem vagyok. Csak légy... észnél.

Mosolygok és megrázom a fejem. – Azt gondolod, olyan ravasz vagy, ugye?

Vállat von. – Vannak jó pillanataim.

Elindulok a konyhába, hogy felkapjam a finomságokkal teli szatyrot, amit csomagoltam, miközben ő a vállára emeli a táskáimat.

– Kész vagy?

– Igen. Induljunk útnak!

– Még mindig ideges vagy?

– Csak egy kicsit. Most inkább izgatott vagyok, mint bármi más – csak a vacsora miatt, nem a szüleiddel való találkozás miatt.

Kilépünk a lakásomból és kétszer is ellenőrzöm, hogy bezártam-e az ajtót. Zach bedobja a táskáimat a csomagtartójába és észreveszem, hogy neki is két táskája van.

– És elítéltél, hogy két táskám van.

– Mi? Óh, nem. Ezek közül csak az egyik az enyém.

Összezavarodva nézek rá.

– A másik Marshmallow-é.

– A kecskénknek saját bőröndje van?

Zach arca felragyog a mosolytól és úgy bámul rám, mintha én lennék a legnagyszerűbb ember az életben.

– Mi az? – kérdezem.

– Azt mondtad, hogy a „mi kecskénk” – a mosolya kiszélesedik, ha ez még lehetséges.

– Imádom, hogy azt mondtad, hogy a „mi kecskénk”.

Meglököm őt. – Hagyd abba! Furcsává teszed.

Megfordulok, hogy elinduljak az utasülés oldala felé, de megragadja a kezemet és a mellkasához húz. Az egyik kezével megemeli az államat, és az ajkát az enyémhez nyomja.

Addig csókol, amíg már zihálok, és ott a lakóház parkolójában át akarom adni magam neki.

Teljesen.

Felnézek a nagy téglaházra. A nagy ablak tökéletes kilátást biztosít a lépcsőházra és egy gyönyörű függesztett mennyezeti csillárra.

– Elegáns.

Zach a házat kémleli velem. – Nem rossz.

– Nem rossz? A gyermekkori otthonom beleférne a nappalitokba.

– Nem itt nőttem fel, ha ettől jobban érzed magad. Életem nagy részében egy kis, régies házban éltem. Ez nem volt meg. Akkor vették ezt a házat, amikor már majdnem kijártam az egyetemet. Évekig gyűjtöttek rá.

– Nos, ez lenyűgöző. Alig várom, hogy belülről is lássam.

– Akkor gyerünk!

Kimászunk az autóból, a hosszú út után végre kinyújtva a végtagjainkat. Zach kikapja a táskáinkat a csomagtartóból, én pedig kiveszem Marshmallow ketrecét a hátsó ülésről.

Zach kinyitja a bejárati ajtót és felkiált. – Meghoztuk a kecskét!

Hallom a jobbról közeledő dobogó lépéseket, ahol feltételezésem szerint a konyha van.

Egy gyönyörű szőke nő kinyújtott karokkal száguld a bejárathoz vezető úton. Fehér por – azt hiszem, liszt – ragadt az arca oldalára, és sötétkék kötényt visel, és úgy tűnik, zöld kacsás pizsamában van.

– Drága kicsim! A nagyi alig várja, hogy szorosan magához öleljen.

Lehajol és benyúl a ketrecbe, amit tartok, mosolyogva és kuncogva, mint egy kisgyerek.

Kiegyenesedik, és felém tartja a kezét. – Delia, már olyan sokat hallottam rólad. Rose vagyok. Örülök, hogy végre találkoztunk.

Megrázom a kezét. – Én is örülök a találkozásnak, Mrs Hastings – Zach-et lesem, aki rám mosolyog. – Szóval meséltél rólam anyukádnak?

Vállat von. – Lehet, hogy néhányszor megemlítettem a neved.

– Néhányszor? – mondja Rose. – Hát kérlek, ennek a fiúnak be nem áll a szája a „téves számos lányról”.

– Így hívsz?

– Először igen – ismeri el. – Most már csak egyszerűen „Púp a hátamon”.

– Zach Hastings! – hordja le az anyukája. – Viselkedj!

– Az én hibám – elfordítja a fejét és azt tátogja Nem.

Az anyukája a karjára csap. – Ezt láttam, te kis szaros! Most gyere be! Az öcsédnek hamarosan itt kellene lennie. Most a pitéket készítem.

– Szüksége van segítségre, Mrs. Hastings? – ajánlom fel.

– Óh, kérlek, hívj Rose-nak. Nem kell annyira hivatalosnak lennie. És nem, mindent az irányításom alatt tartok. Ti ketten menjetek pihenni, fedezzétek fel a házat! Biztos vagyok benne, hogy a férjem valahol itt van.

Visszasiet a konyhába, otthagyva minket a bejáratnál.

– Nos, azt hiszem, egy kicsit magunk maradtunk. Meg akarod nézni a szobánkat?

– Mutasd az utat!

Felkapjuk a táskáinkat és Marshmallow-t magunk után húzva elindulunk fel a lépcsőn. Zach átvezet minket a lépcsőpihenőn, kinézek az ablakon és megállok, hogy vessek egy pillantást a szabadba.

A kilátás bámulatos a lépcsőfordulóból. Az udvaruk hatalmas, és azon túl egy fasor áll, melyek barna és narancs, az ősz színeiben pompáznak. Olyan, mintha valami festmény lenne.

– Azt hiszem, imádok itt lenni.

– Gyönyörű, mi?

Bólintok, és megragadja a kezem, felhúzva a hátralévő pár lépcsőn. Kinyitjuk jobbra az első ajtót.

– Ez a miénk. Nincs saját szobám, ezért a vendégszoba lesz a miénk.

A szoba közepén egy masszív ágy található, melyen egy lila tűzött paplan található. Mellette egy régi, kopott éjjeliszekrény áll, és a falakon néhány virágos festmény lóg.

– Te választottad a paplant?

Figyelmeztetően siklik felém a szeme, ahogy kiengedi Marshmallow-t a ketrecéből. – Ne kezdd el!

– Szóval szereted a lilát, mi?

– Delia...

– Ez olyan szexi szín, Zach.

Zach elindul felém, és addig hátrálok, amíg az ágy hozzá nem ér a térdhajlatomhoz. Épp előttem áll, ördögi vigyorral az arcán. Óvatosan a mellkasomra helyezi az egyik kezét és hátralök.

Az ágyon landolok, és ő fölém mászik.

– Te egy kis bajkeverő vagy, Delia.

– És te minden egyes alkalommal engedsz a csábításomnak.

– Ha azt akartad, hogy megcsókoljalak, mindössze csak kérned kellett volna.

– Csókolj meg, Zach!

Alig hagyják el a szavak a számat, mielőtt teljesíti a kérésemet. Az ajka gyengéd és komótos, majd egyre erősbben és gyorsabban csókol, nyelve az enyémmel siklik, miközben a csípője elkezd ringatózni.

A kezeimet használom, hogy felfedezzem őt, végigfuttatva az ujjaimat a haján, le a széles vállára. Az inge alá veszem az irányt, enyhén megkarcolva a hátát a körmeimmel. A keze eltűnik a pólóm alatt, az ujjhegyei a bőrömet kutatják, amíg meg nem markolja a mellemet.

Az ujjai a mellbimbómmal játszanak, és egy halk nyögés hagyja el a számat. A kezemmel letolom a rövidnadrágját, amíg ki nem szabadul az erekciója. Kezembe veszem a hosszúságát, cirógatom, amíg a fülembe nem zihál, tudatva, hogy épp a kielégülés szélén áll.

Felpattan, a szája zord vonalba préselődik, az ágy lábát fixírozza, ahol Marshmallow ül és minket bámul.

Felkuncogok, ahogy Zach morog és visszahúzza az rövidnadrágját.

– Hozzáért a seggemhez, Delia. A kezed a farkamon volt, és ő hozzáért a kibaszott seggemhez.

Rázkódok a nevetéstől, még a könnyeim is kicsordulnak és lecsorognak az arcomon, ahogy figyelem Zach-et, hogy ott áll és az ártatlan kecskebébit fixírozza.

– Fejezd be a nevetést! Ez nem vicces!

– Ó, Zach, ebben most nagyot tévedsz. Ez nagyon vicces!

Dúlva-fúlva kiviharzik a hálószobából, becsapva maga mögött az ajtót. Én továbbra is nevetve fekszem az ágyon.

Néhány másodperccel később visszatér a szobába.

– Merevedésem van. Nem lehetek a folyosón a szüleim házában merevedéssel. Ez igazán rossz.

– Hogy-hogy még mindig erekciód van?

– Mert úgy volt, hogy lefekszünk, Delia! Azért! Nem úgy működik, hogy „Merevedés szűnj meg!”és eltűnik. A farkak nem így működnek, nem lohadnak le parancsra – a levegőbe dobja a kezét és elkezd járkálni a kis szobában.

Nem tudom megállni, de újra felnevetek, tényleg szórakoztat, hogy dolgozza ezt fel.

– Befejezted? – kérdezem, és felemelkedek a térdemre és magamhoz intem.

Megteszi az utat felém, az alsó ajka lebiggyed. – Talán, de azt hiszem, trauma ért.

– Biztos vagyok benne. Nos, miért nem vezetsz körbe a ház többi részén? Vajon elvonja a figyelmedet a traumáról?

Elcsoszog. – Megér egy próbát.

Forgatom a szemem, kimászom az ágyból és megfogom a kezét. – Gyerünk, te nagy baba!

Összeszedi Marshmallow-t és beteszi a ketrecébe, egész idő alatt fixírozva.

Kilépünk a szobából és Zach lefelé vezet.

– A felső szint többi része a hálószobákból áll, és nem mutatom meg a szobát, ahol a szüleim szexelnek.

– Zach!

– Mi az? Csak mondom – megborzong – nem érdekel.

Leérünk a lépcső aljára és balra kanyarodunk.

– Ez a nappali. Nem használjuk.

– Azt is használjuk! – kiabálja Rose a konyhából.

Zach engem néz és nemlegesen megrázza a fejét. – Mindez csak műsor.

– Nincsenek képek a falon. Azt gondoltam, a te és a tesód képei lesznek a falon.

– Senki nem akarja a csúnya pofáját a falukra.

– Zach…

– Rendben. Nem teszünk ide képeket. Tudom, hogy az otthonok jellemzően tele vannak velük, de az én családom nagy a „nem beállított pillanatok” dologban. Időnként elkapunk majd egy őszinte képet, de hajlunk rá, hogy az idő nagy részében a pillanatnak éljünk.

– Azt hiszem... Azt hiszem, ilyen vagyok. Ez kedves, de mi történik, ha valamelyikőtök...

– Elmegy?

Bólintok. – Nem akarod azt az emléket?

Zach vállat von. – Azt hiszem. Két fotóm van anyáról, meg az emlékeim. Nem hangzik soknak, de jobban dédelgetem őket, mint bármit. Valahogy ez arra kényszerít, hogy a szívemben és az elmémben tartsam őt, így nem felejtem el, tudod?

– El fogsz szomorítani, és nem akarok szomorú lenni.

– Sajnálom. Folytassuk! Megmutatom az igazi nappalinkat. Talán apa ott van és találkozhatsz vele.

Átmegyünk a következő szobán, az étkezőn. Rose már megterítette az asztalt és kuncognom kell az elrendezésén.

– Azt hiszem, tényleg kedvelem anyukádat. A díszes étkészlet helyett papírtányérokat használ Hálaadáskor – kevesebb mosogatás. Okos asszony.

– Szeret hű lenni önmagához. Egyébként abban a pizsamában fog vacsorázni, amiben főz. Ezért vagyok kosaras nadrágban. Fogadok veled tíz dolcsiban, hogy apa melegítőben van – a rajtam lévő szoros farmerra néz, egy egyszerű fehér pólóval és fekete kardigánnal. – Túl vagy öltözve.

– Akkor nem szabad megfeledkeznem róla, hogy vacsora előtt átöltözzek.

– Valószínűleg ez jó ötlet. Olyasmi dolgot csinálunk, ahol minden ételt megpróbálunk megenni és nem hagyni semmi maradékot – egyáltalán semmit.

– Azt mondod, ehetek kedvemre, és nem kell zavarban éreznem magam, hogy újra és újra megtöltöm a tányéromat?

– Pontosan ezt mondom.

– Imádom ezt a családot.

Felhorkant és áthúz a zárt kétszárnyú ajtón.

Az apukája, ott ül, ami feltételezem, hogy az „igazi” nappalijuk, és abban a pillanatban felpattan a kanapéról, ahogy belépünk.

Igazam volt – Zach apukája totál dögös.

Oldalba könyöklöm Zach-et és halkan azt mondom: – Mondtam, hogy dögös!

– Állj le! Most!

– Zach, fiam, gyere ide!

Az apja egy nagy ölelésbe zárja, és ők ketten tartják egymást egy pillanatra. Nem fogok hazudni, a szívem egy kicsit megdobban, ahogy őket figyelem.

Elhúzódnak egymástól és Mr. Hastings felém fordul.

– Delia, örülök, hogy végre találkoztunk.

– Szintén, Mr. Hastings.

– Nem, nem, csak Jack.

Tátva marad a szám. – Te vagy Jack, és...

– Ő Rose – vigyorog, és ugyanaz a gödröcske jelenik meg az arcán, ami a fiáén. – Igen. Ez egy vicces történet.

– Ne csináld megint! Imádja, mikor az emberek összekapcsolják a pontokat – kiabál Rose a konyhából.

– Mi az, bébi? Ez egy jó történet!

Rose megjelenik az ajtóban és a férjét nézve nekidől. – Ugorjunk előre – tudom, hogy égsz a vágytól.

– Szóval, – kezdi Jack, – gyász terápián és tanácsadáson találkoztunk.

– Ez, uh, úgy hangzik...

– Egészen szívszorító? – próbálkozik Rose. – Tudom, édesem.

– Szóval ott voltam, a széken ülve, amibe a szüleim kényszerítettek bele. Egy fiatal huszonvalahány éves özvegy voltam és még csak arra sem voltam képes, hogy egy héten egynél többször elcipeljem a seggem a zuhanyzóba. Terápiára volt szükségem, így a szüleim közbeléptek.

– Sajnálom a veszteségedet – motyogom. – Mindkét veszteségedet.

Rose a szívére teszi a kezét, és Jack bólint, nyugtázva az együttérzésemet.

– Ez volt az én harmadik hetem, Rose-nak az első napja. Mint mindig, körbe kellett mennünk és bemutatkoznunk, majd elmagyarázni, miért vagyunk ott. A mikrofon előtt álltam és...

– Azt mondta: „Jack vagyok. Azért vagyok itt, mert bűzlök, mint a dög és a családom torkig van a dolgaimmal. A feleségem halott, így én is. Ez minden.”

A szívem szétmorzsolódik a szavaitól, de feszült figyelemmel hallgatom, ahogy Jack felidézi a történetet.

– Helyet foglalok és végigmegyünk még néhány bemutatkozáson. Alig állok a valóság talaján és egy cseppnyi figyelmet szentelni is képtelen vagyok. Aztán ő – bólint Rose felé – felsétált, és elszabadult a pokol.

– Hagyd abba! Nem volt olyan szörnyű.

– Összetaknyoztad az egész emelvényt, és engem is. Szörnyű volt.

– Nos, ha nem lettél volna...

– Pszt! Elrontod a legjobb részt. Mindenesetre ott áll fent és azt mondja: „A nevem Rose.” – kivételesen önelégült vigyor jelenik meg az arcán. – És azt kiáltom: „Még volt szoba azon a fedélzeten!”

– És én könnyekben törtem ki.

– A taknya szanaszét repkedett, ahogy leszaladt a színpadról és kirohant az ajtón. Felpattantam és utána futottam, hogy megtaláljam a parkoló közepén ülve, és zokogott a csendes éjszakában. Szóval átöleltem és hagytam, hogy belém törölje az orrát.

Rose ráförmed. – Nem volt olyan rossz!

– Rendben, bébi. Biztos. Miután megnyugtattam, megkérdeztem, hogy el akar-e menni és megenne-e velem egy fagyit. Farkasszemet nézett velem és azt mondta: „Nem állt szándékomban megosztani azt az ajtót egy olyan balfékkel, mint amilyen te vagy.”

– És a többi, ahogy mondják, már történelem.

– Átugrod – mondja Jack.

– Átugrom – fejezi be Rose.

Ott állnak egymásra mosolyogva, mint két bolond, a szemük szerelemtől ragyog. Ez volt a legromantikusabb pillanat, aminek valaha is a tanúja voltam.

– Azt hiszem, hányni fogok – mondja Zach.

– Azt hiszem, sírni fogok. Ez a legszomorúbb, legédesebb történet, amit valaha hallottam.

Jack megcsapja a térdét. – Elég a siránkozásból. Mesélj magadról, Delia! Diák vagy, igaz?

– Igen. Végzős vagyok, újságírás szakon.

– És hogy végződik ez számodra? Van valami terved diploma után?

A szemem Zach felé siklik. – Lehet, hogy valami érdekel.

– Van testvéred? – kérdezi Jack.

– Van egy bátyám. Ő tanár, annak a városnak a másik oldalán, ahol élek.

– Mit tanít?

– Középiskolai matematikát. Imádja.

– Régebben tanár akartam lenni – mondja Zach.

– Tényleg?

Bólint. – Olyan szórakoztató lett volna feladni azokat a szar házi feladatokat.

– Fogadok, hogy abban a szexi szemüvegedben minden lány neked hízelgett volna – a kezemmel a számra csapok, a szemem Jackre siklik. – Ó, basszus. Sajnálom – motyogom.

Jack felnevet. – Kérlek, kedvesem, tőlem örökölte a kinézetét, és nem vagyok troll.

– Nem vagy troll, a seggem – morogja Rose, mielőtt elfordul és visszamegy a konyhába.

A férje felugrik a kanapéról, követve őt és egész úton vitatkozva, hogy ő még mindig „jóképű és szexi”.

Zach fülig érő szájjal vigyorog, büszke a papájára. – És azt mondtad, én voltam a rossz.

– Te néha ennél rosszabb vagy, bízz bennem. Nos, mi lenne, ha átvezetnél azon a kétszárnyú ajtón és kimennénk arra a teraszra, hogy körbenézzek? Hintázni akarok azon a kétüléses izén.

Egymáshoz simulva és élvezve a pillanatot tesszük meg az utat kifelé.

– Annyira békés itt kint, olyan más, mint ahol élünk.

– Akartál valaha a semmi közepén élni? – kérdezi Zach.

– Hmm... valószínűleg nem. Túl sok kézbesítést mulasztanék el.

Felkuncog. – Tipikus.

Megcsípem a mellbimbóját, mire felkiált. – Azt hiszed, olyan okos vagy, mi?

– Ismerlek már téged.

– Ó, most már ismersz? – ülök fel, szemügyre véve őt. – Mi a kedvenc színem?

– A türkiz zöldeskék.

– A szobámból jöttél rá? – bólint. – Mi a kedvenc ételem?

– Minden.

– Ha! Tévedsz! A brownie.

– Tényleg?

– Igen. Nos... a legtöbbször.

– Csaló.

Vállat vonok. – Felszínes dolgokat tudsz rólam. Mondj valami mást!

– Nagyon jól csókolsz.

– Ez igaz.

– Szereted, ha tiéd az utolsó szó.

– Hmm. Oké, oké, folytasd!

– Gyakran... elpirulsz. Mikor próbálsz elaludni, csinálod ezt a dolgot… hogy összerándulsz; egyébként először a szart kiijesztetted belőlem, mikor azt csináltad. Megemeled a bal szemöldököd, mikor valamire igazán erősen koncentrálsz, és habár nem beszélsz róla gyakran, félsz a jövőtől, aggódsz, hogy rossz szakot választottál.

Pislogok néhányat, ott ülve bámulok rá, mintha nem tudnám, ki ő.

De ő tudja, ki vagyok. Ismer engem, és a szívem most épp szárnyal. Érzem ezt; a tudatára ébred, azt mondva, hogy szerethetem őt, hogy ő lehet az igazi.

Zach lehajol. – Látod, Delia, ismerlek.

Bólintok, a torkom tele van érzelmekkel. Attól félek, ha most megpróbálok beszélni, a könnyek, amiket alig tartok vissza, elerednek.

És az a szar csak ki fogja akasztani őt.

– Én is ismerlek, Zach.

– Igen?

– Ó, igen. Van egy mosolyod, ami megvilágítja az egész arcod és egy egészen más, egy pajkosabb, ami megmutatja a gödröcskéidet – küldök felé egy sokatmondó vigyort. – Az a kedvencem. Te is szereted, ha tiéd az utolsó szó – azt hiszem, ezt megszívtuk. Ha jól szórakozol hajlamos vagy felhúzni a szád sarkát, és habár játszod az önteltet, titokban aggódsz, hogy mások ítélkeznek fölötted a különcséged miatt.

Ahogy megjósoltam, feltűnnek a gödröcskéi. – Huh.

– Huh.

– Szóval úgy gondolod, hogy ismersz engem?

– Ó, ismerlek, Zach. Ismerlek.

Az ajka találkozik az enyémmel. Ez egy lassú, szelíd csók, de ugyanakkor érzéki.

Elhúzódik, és azt suttogja: – Örülök, hogy ismersz, Delia.

Kinyílik a hátsó ajtó és Jack kijön.

– Hé, menj, segíts becipelni az öcséd dolgait. Mosnivalót hozott.

Zach az apja kérésére felsóhajt és kiszáll a hintából. – Ami nagyon furcsa, mert biztos vagyok benne, hogy lent délen is van mosoda, ugye, Delia?

– Én magam is vagy kettőt használtam.

Rose felé fordul, és úgy tesz, mintha a nyakát és a csuklóit ropogtatná. – Ne aggódj! Megdolgozom őt neked.

– Csak ne sérüljön meg az arca – az az egyetlen előnyös tulajdonsága – viccelődik, Zach-et követve bemegy és egyedül hagy Jackkel.

– Gyönyörű az otthona, Jack. Köszönöm a meghívást.

– Ó, nagyon szívesen. Jó látni, hogy Zach boldog. Mindig amiatt aggódom, hogy túl sok időt tölt egyedül a pincéjében, különösen az utolsó szakítása óta, de egyébként a lány nem volt elég jó neki.

Végigfut rajtam a hideg Zach pincéjének említésére és a pillanatra, amin ott osztoztunk.

– Fantasztikus embert neveltél belőle – nagyon öntelt, de nagyszerű férfi.

– Ezt Rose-tól kapta. Én nem tudom elképzelni magam olyan beképzeltnek – kacsint és felnevetek.

Rose visszajön egy tálca itallal a kezében, még mindig abban a pizsamában van. Felállok, hogy segítsek neki, de leint.

– Képtelenség – mondja. – Te vendég vagy. Ülj le!

– Figyelmeztettek, hogy vacsorára át kellene öltöznöm – mondom. – Valami evőversenyre?

– Minden évben, a kezdetektől.

– Volt már valaha olyan, hogy mindent bekebeleztetek?

Mindketten lelkesen bólogatnak.

– Többször. Általában, mikor az egyik fiú vendéget hoz, de az óta már eltelt pár év. Az utóbbi időben egyikük sem hozott haza senkit, ami szerintem egy áldás – mondja Rose rám mosolyogva. – A fontos dolgokat az ünnepekre hagyják.

Az arcom felmelegszik, és visszagondolok rá, mit mondott Zach, hogy gyakran elpirulok. Huh.

Jack visszasétál a teraszra és a ház felé mutat. – Egy perc múlva itt lesz. Az én telefonomat használja, mert az övé lemerült és jelentkeznie kell az ügynökénél.

– Ügynök? – kérdezem.

Jack bólint. – Sportügynök. Baseball. Átkozottul tehetséges.

– A fiad vagy az ügynök?

Mindannyian felnevetünk.

– Slu...

– Ti rólam beszéltek?

Szent szar! Felismerem őt.

Ez Shep – AZ a Shep.

Összehúzott szemmel bámulom őt, és pokolian ki vagyok akadva.

Zoe álomrandija után Shep folytatta az udvarlást, virágokat és cetliket hagyva az autóján, a legédesebb üzeneteket küldve neki. Zoe belezúgott. Azt mondta, Shep más volt.

Zoe még kétszer találkozott vele és a harmadik randijuk után lefeküdt vele.

És azóta még csak rá sem lesett.

Mikor Zoe az egyetem parkolójában sarokba szorította, azt mondta, „most nem igazán volt ideje egy másik tapadós barátnőre.”

Ha van egy dolog, ami Zoe-ra nem igaz, az a tapadós.

A szíve azóta is össze van törve.

– Arról a nagy egódról beszélünk – mondja Zach.

– Ez vicces pont tőled – mondom neki.

Shep végül rám néz. – Hé, ő kicsoda?

Forgatni akarom a szemem és azt sikoltani: ”Megdugtad a legjobb barátnőmet és átbasztad, seggfej!” De nem teszem.

Ehelyett állok és kinyújtom felé a kezemet.

– Delia. Ugyanarra az egyetemre járunk.

A szemei kitágulnak. – Caleb barátnője, igaz?

– Exbarátnő, de igen. Egy vagy két bulin együtt lógtunk.

– És te most – a bátyja felé mutat – vele vagy itt?

Bólintok és Zach-re pillantok, aki ott ülve vigyorog rám. – Randiztál Calebbel? Ő volt az ex, akiről beszéltél?

– Ismered őt?

Vállat von. – Találkoztam vele párszor. Nem számítottam rá, hogy az exed egy nagy nőcsábász baseball sztár.

Teszek mellé egy széket és felé dőlök. – Nem mindig kockákkal volt dolgom.

– Előttem?

Vigyorgok. – Előtted.